Néhány éves külföldi tartózkodás után általában mindenki megváltozva, több empátiával tér haza, természetesen csak akkor, ha átadta magát az idegen kultúrának, és nem honfitársai között, a saját nyelvi közösségében élt. A napjainkban mind gyakoribb hosszas külföldi tartózkodás is tehát az empátiás képesség általános fejlődésének irányába hat.

Amikor elhatároztam, hogy tengerésztiszt leszek, dehogy is gondoltam tengeri csatákra és győzelmekre, csupán arra vágytam, hogy a széles nagy világot megismerhessem. Utazni, minél többet és minél messzebbre utazni! Ezt tűztem ki célomul.

Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán,
vagy pusztára?
(…)
Akár erdő,
akár folyó,
gyönyörű a
vakáció!

A legszebb hely, ahol jártam, Svájc volt. Csodálatos hegyek, tavak, lehetett síelni és evezni is. Mindig szerettem élni, és akkor éreztem, hogy élek, ha utaztam

Az 1950-es években a TV-zés hőskorszakában úgy tűnt, hogy a természeti világ egy új, felderítésre váró világ.. Először elmentem Nyugat-Afrikába, ami egy csodaország volt. Felderítetlen és izgalmas. Mindenütt láttál valami újat. Úgy érezted magad, mint ha vissza mentél volna az Éden kertjébe.

Mindig remek móka utazgatás közben kipróbálni a helyi konyhát, de időnként egy-egy falattal nem érhetjük be: a világnak akadnak olyan tájai, ahol erős gyomorra és komoly kalandvágyra is szükség van.

Szeretem a magányos utazásokat (…), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.

Van az utazás… Izgatottan készülsz rá, tervezel, szervezel, és ahogy közeleg az idő, egyre kevesebbet alszol. Aztán elérkezik a nagy nap. Vágyaid teljesülésének napja. A nagy utazás. Egy számodra hívogató tájra. Izgatottan fedezed fel, teszed magadévá. És egy életre megőrzöd magadban.