Szeretem Londont, és egy nap szeretnék ott egy lakást, de valahol egy meleg, napos tengerparton is szívesen laknék. Ugyanakkor szeretem a hideget is. Imádom Finnországot, Grönlandot és Izlandot. Ahol nincsenek emberek. Nem szeretem az embereket.
Aki gőzhajón járja a tengert, az nem talál ott egyebet, mint vizet és megint csak vizet, valamint a gyorsvonat utasa is csak egyforma szántókat lát az Alföldön. Aki azonban kocsin kalandozza be az országot és vitorláson a tengert, az nyüzsgő életet, mozgást, ezer képet és szépséget lát mindenütt.
Százezer évvel ezelőtt volt, aki a tábortűz mellett maradt, és volt, aki útra kelt. Én közvetlen leszármazottja lehetek valakinek az utóbbiak közül.
Még mindig élvezem ezt a világot, én a motorsportban érzem magam otthon. Lelkesen utazom új országokba, ismerek meg új embereket és kultúrákat, ez az életem része.
Bizony, a legpazarabb táj is kap némi bukét, ha szaros vonatablakból nézzük.
Mióta hazaértem az utazásomról a szomszédaim azt mondogatják, hogy megváltoztam. Én a következő kérdéssel felelek nekik:
– Mi értelme az utazásnak, ha nem az, hogy szélesítse a látókörünket?
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba.
Úton lenni nem mindig az élet, néha meg is kell érkezni.
Költő és muzsikus itt olyan, mint két vándor. Mindkettő egy pontról indult el, hogy onnan ellentétes irányban pihenés nélkül haladjon előre. A föld túlsó oldalán újra találkoznak; mindegyikük félig megkerülte a bolygót. Kikérdezik egymást, az egyik elmondja a másiknak, mit látott és mit talált. A költő mesél a síkságról, hegyről, völgyről, mezőről, emberekről és állatokról, mindenről, amire hosszú vándorútján a szárazföldön lelt. A muzsikus megjárta a tengert, beszámol az óceán csodáiról, amelybe nemegyszer csaknem beleveszett, a mély vízről és szörnyetegeiről, melyek kéjes borzadállyal töltötték el.
Amióta a trianoni békediktátum által megcsonkított Magyarország, hegyvidékeinek legnagyobb részét elvesztette, Kőszeg városának, mint nyaralóhelynek és turistagócpontnak jelentősége lényegesen fokozódott.
A motorozás nemcsak az esztelen száguldásról szól, hanem arról is, hogy ráérősen, egyenletes tempóban faljuk a mérföldeket, hagyjuk, hogy az út oda vigyen, ahova akar, ne aggódjunk az úticél miatt, csak élvezzük az utazást.
Egész életemben egyetlen hatalmas reklámkampányként kezeltem az egész Marvelt, mindenféle szlogeneket találtam ki hozzá: „A mámorító Marvel mesterművei”, „üdvözlet a képregények Marvel-korszakában”, és a többi. Egy idő után én lettem a Marvel globális nagykövete. Szerintem legalább kétszer-háromszor bejártam az ország összes városát. De megjártam Kínát, Európát, Ausztráliát és minden közbülső országot.
Az biztos, hogy én is Szoboszlai-rajongó vagyok. Tudom, hogy Magyarország egy nagyszerű ország, nem voltam ott ugyan sokszor, de egyértelműen a következő úti céljaim között van Budapest, Dominik pedig majd elmondja, hova érdemes ellátogatnom.
Ha elköltözöl egy idegen országba, huszonnégy óra leforgása alatt leszel senki, és nem nagyon kell képzelőerő, hogy be tudja lőni az ember: ez szar érzés.
Apámmal rengeteget veszekedtünk, úgyhogy végül választottam egy szakmát, hogy békén hagyjon. Így mentem el vízvezeték-szerelőnek. Az elmenést szó szerint kell érteni, mert a fészkes francban volt a hely, Wicklow-ban, valahol a hegyek között. Régen ez a környék nagyon felkapott volt, különösen Kilternan. Hatalmas! Most meg a kutya se jár arra. Tök elhagyatott.
Minél többet utazunk, annál inkább meglátjuk, hogy mennyire hasonlók az emberi szükségleteink.
Kedves Budapest! (…) Egy hónapja elhagytalak téged. Már rohantunk a reptérre, amikor az Erzsébet hídon még megnéztelek utoljára. Még nem tavaszodott, a fáid még nem takarták el az erős fényben a ráncaid. Végignéztem rajtad, és olyan voltál, mint egy öreg, megfáradt, ám egykor ünnepelt szépség.