Csak ülsz… És érzel. Valami különlegeset, valamit, amit még soha. Csak élsz. És érzel. Valamit a szívedben. Valakit a szívedben. A lelkedben. Egész lényedben. Mindig. Egyfolytában. És rádöbbensz. Ez a Boldogság. Ő.

Olvadozik… tőled. Attól, amit adsz neki, az érzéstől, amit kap tőled. És te is olvadozol. Attól, amit ad neked, az érzéstől, amit kapsz tőle. És ez így jó. Mert mindketten olvadoztok egymástól. És ez fontos. Ez kell. Mert addig olvadoztok, amíg teljesen egymásba olvadtok. És eggyé váltok. Tökéletes, szép egységgé.

Kétféle számtan van. Az ész számtana és a szívé. Az ész számtana szerint a kettő, az öt, a száz, az ezer vagy a millió mind nagyobb az egynél. De a szív számtanában lehet az egy nagyobb bármennyinél. Kaphatsz bármennyi jó szót, törődést, az összes együttvéve kevesebb, mint egy. Az az egy, amit attól az egytől kapsz.
Az Egyetlentől.

“Sokat gondolok rád.” Akik szeretik egymást, gyakran mondják ezt a másiknak… De ha igazán, szíved mélyéből, testedből-lelkedből szereted, akkor ez a mondat csak gyenge leírása a valóságnak. Mert ha így szereted, akkor nem “sokat gondolsz” rá, hanem mindig. Sőt. Nem is gondolsz rá. Ez egészen más érzés. Folyamatosan jelen van az életedben. Ha dolgozol, ha kirándulsz, ha pihensz, ha zenét hallgatsz, vagy a madarak csiripelését élvezed, ha olvasol, vagy ha éppen kávédat kavargatod, mindig-mindig érzed a jelenlétét. Nem gondolsz rá, hanem érzed, hogy veled van, benned él. Minden pillanatban.

Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.

Téptük egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő…

Van a szerelem… A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.

Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot. Mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok. Mert nem lehet. Mert a boldogjátékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű. Csak adni kell. A szívünket. Egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy karácsonnyá. Játssz velem.