Kétfajta romlottság van; az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik, amikor a törvények rontják meg a népet: ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az orvosságban rejlik.

Elszippantottam a Porschémat és a házamat. A színpadon a dobba rejtettem a gyógyszeres ládikámat: volt benne egy szívószál, kokain, kóla és Jack Daniels.

A gúny, a megszégyenítés ugyanúgy életre szóló sebet ejthet, mint a tettlegesség.

A biciklilopás volt a specialitásom. Egy nap egy igazi csodára leltem, gyorsan ki is nyitottam a lakatot és lecsaptam rá. Három nappal később aztán leültek velem beszélni. Több tökéletes kifogással is készültem, miért nem én voltam, aztán kiderült, a másodedző bicaját nyúltam le…

Gyakran kérdezik, mi lett volna belőlem, ha nem állok profi futballistának. A válasz többnyire ugyanaz, vélhetően bűnöző lettem volna. Bicikliket, kabátokat loptam, és – hogy őszinte legyek – élveztem az egészet.

Akadnak, akik bűneimet erénynek hiszik, és akik erényeimet bűnnek minősítik. Tudom, hogy egyikben is, másikban is akad némi igazság.

A halálbüntetéseknek nincs visszatartó erejük, mind a mai napig éppen azokban az országokban történik a legtöbb gyilkosság, ahol élénken gyakorolják ezt a fajta ítéletet.

Az emberiség történelme során az igazságszolgáltatás helyektől, kultúráktól függően sokat változott, sőt már a kezdettől alapvetően eltértek egymástól annak egyes módjai. A cél azonban minden alkalommal, minden korban, minden helyen ugyanaz volt: megtorolni a bűntényeket, és a félelemkeltés útján azokat a jövőben megakadályozni. Eme szép pedagógiai célzat (…) sem az ókorban, sem a középkorban nem járt sikerrel. A büntetések nem szolgáltak és nem szolgálnak elrettentő példaként.