Nem esik nehezemre örülni, mert annyi mindenben örömömet lelem. Némely foglalatosságnak természetesen nagyobb az ázsiója. És mivel gyakorolni is próbálom, amit hirdetek – hogy a
pillanatban éljünk –, az esetek többségében tudatosan figyelek arra, hogy miből mennyi örömöt nyerhetek ki.

Nemrég (…) néztem az utcán az embereket, akik lehajtott fejjel, unottan siettek a dolgukra. A legszívesebben rájuk kiabáltam volna: éljetek már, de úgy igazán! Akkor nem tettem, de most bepótolom… ne gondolkozz túl sokat! Menj és cselekedj! Használd ki az életet!

Csak egyetlenegyszer futhatsz neki az előtted álló napnak. Huszonnégy órával gazdálkodhatsz, nem többel és nem kevesebbel. Szinte észre sem veszed, már el is repült és örökre elveszítetted. Igyekszel majd, hogy a lehető legtöbbet hozd ki belőle? Biztatod-e majd magad, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsd, amire képes vagy? Mi mindennel töltöd meg a mai napot, mielőtt kicsúszik a kezeid közül és alámerül a múlt hullámaiba? Ha holnap megkérdik, mit csináltál ma, tényleg beéred egy lemondó “semmivel”?

Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot? Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.

Szeretem, amit csinálok. Tudom, hogy egyik karrier sem tart örökké, és eljön majd az az idő, amikor már nem kapom meg azokat a lehetőségeket, amiket szeretnék, ezért most kihasználom mindet.

Az emberek ott rontják el, hogy nem élik át a pillanatokat, ezért később nem is emlékeznek rá. Én megélem, mert bár triviális, de az életet élvezni kell, nem másoknak megfelelni. Mivel ír vagyok, örökké gondolok a halálra, és úgy kell megélni minden napot, hogy talán az az utolsó.