Szívesen látnám, ahogy az egész világ sziklát mászik. Én ilyenkor összepakolom az életemet, és a hátamra veszem. Szabadnak érzem magam, hogy bolyongjak.

A szabadság vágya és ismerete velünk születik, minden új generáció megpróbálja – megpróbálhatja – kiküzdeni magának. Elfojtásához az emberi természetet kellene megváltoztatni.

Gyerekkorodban te is biztos tettél el lufikat, hogy megőrizd őket, de azok egy idő után a szobában leeresztettek. Én ezért inkább elengedtem őket, hagytam, hadd menjenek, amerre akarnak, repüljenek szabadon, ameddig csak tudnak. Mi is azt tennénk, nem?

Szabadság nélkül nem lehet élni, mert az ember a szabadságra termett. Az embernek szüksége van a szabadságra, hogy azt tegye, amire képessége, adottsága van, amire a helyzete lehetőséget teremt.

Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.

Mivel a természet is az emberbe oltotta azt, hogy a szabad életben gyönyörködjék, és még az oktalan állatok is szoktak abban gyönyörködni: bizonyára azt hiszem, hogy senki mi közülünk nem találkoznék olyannal, aki szabadságban ne akarna élni.