Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod. Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.

Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot – igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja.

Mióta az eszemet tudom, olyan világról ábrándozom, amelyben nem vagyunk urai más eleveneknek. Amelyben együtt élünk velük, s ők szabad akaratukból hozzánk csatlakoznak, vagy elhagynak bennünket.

Bizonyára el tudod képzelni, micsoda káosz lenne a világon, ha mindenki azt mondaná: “Független akarok lenni, felelősség nélküli, és szabadon ki akarom mondani, amit gondolok, és azt szeretném csinálni, amit én akarok.” Mindnyájunknak szabadságunkban van úgy beszélni és cselekedni, ahogy egyénileg akarunk – föltéve, hogy a beszédnek és cselekedetnek ez a “szabadsága” nem okoz kárt embertársainknak.

A szabadság nem az, hogy valaki vállalja a felelősséget – a szabadság ott kezdődik, amikor valaki vállalhatja a felelősséget. A vállalhatja azt jelenti, hogy lehetőségünk van legalább kétféleképpen dönteni. Lehetőségem van másként élni. Ez a szabadság.