A pulykák a világ egyik legszelídebb élőlényei közé tartoznak. És negyvenhatmillió példányt megölnek belőle minden hálaadáskor. Tudom, hogy nehéz a tradíciókon változtatni, de ezt az adatot azért tartsátok fejben.
Állatos idézetek
Az állatos idézetek az emberek és az állatok közötti különleges kapcsolat szépségét idézik meg. Ezek a gondolatok szeretettel és érzékenységgel mutatják meg az állatok hűségét, ösztönös bölcsességét és örömét.
Volt valami, amiben egyetértettünk az állataimmal, valami, amiről a legtöbb ember megfeledkezik: az élet végső soron a túlélésről szól.
Tulajdonképpen autodidakta állatkertes voltam, és általában véve sokkal jobb véleményem volt az állatokról, akikkel együtt éltem, mint az általam akkor ismert emberek többségéről.
Mindig kedveltem az állatokat, szerettem róluk olvasni, és szerettem nézni azokat a filmeket, melyekben állatok szerepelnek.
Az állatok utáni vadászatban a becserkészésük az izgalmas, nem a megölésük. Nincs cserkész, aki szándékosan azért ölne meg állatot, mert ölni van kedve; csak akkor öli meg, ha élelemre van szüksége – hacsak az állat nem veszélyes. Ha sokat figyelitek az állatokat a szabadban, sokkal jobban megkedvelitek őket, semhogy le akarnátok őket lőni.
A kányáról azt olvasni, hogy ha a fiókáit túl kövérnek látja a fészekben, irigységből a bordáikat csipkedi, és nem eteti őket tovább.
Azt mondják, a háládatosság erénye leginkább a búbos bankában van meg. Ez a madár tudja, mennyi jót tett vele apja és anyja, akiktől az életet kapta, és akik táplálták, ezért, amikor látja rajtuk az öregség jeleit, fészket rak nekik, ápolja és eteti őket, csőrével kitépdesi öreg és csúnya tollaikat, bizonyos füvekkel pedig még a látásukat is visszaadja, úgy, hogy újra megelégedésben élhetnek.
A sasról azt mondják, bármekkora éhség gyötri is, mindig hagy zsákmányából a körülötte repkedő madaraknak, amelyek nem tudnak maguknak élelmet szerezni, ezért kénytelenek a sast kísérni, mert általa jutnak táplálékhoz.
A macska nem kínál szolgáltatásokat. A macska önmagát kínálja.
Az emberen kívül legfőként bizonyos hangyafajták szoktak háborúskodni, melyek szervezett hadseregeikkel halálos küzdelmekbe bocsátkoznak. Ezek a társadalomban élő rovarok már vagy hatvanmillió évvel ezelőtt feltalálták a „civilizáció” minden nagyobb intézményét, köztük a „királyság”-ot ( pontosabban: a „királynőség”-et), a katonai hódítást, a munkamegosztást, a szerepkörök és kasztok szétválasztását, más fajok megszelídítéséről, valamint a földművelés kezdeteiről nem is beszélve. A civilizált ember főként irracionális fantáziájának hatalmas ösztönzőereje tekintetében lépett túl a hangyaboly eme bonyolult rendszerén.
A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él.
A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
Amúgy nem is kétséges, hogy némi együtt töltött idő után az ember és az állat átadják egymásnak a hóbortjaikat.
A kutyák annyira emberiek, hogy az együtt emberiek, hogy az együtt töltött idő alatt szinte már egyformákká válunk velük.
Az állatok még mindig egységben élnek a teljességgel, nem veszítették el azt. Mélyen gyökereznek a létben. Ők nem teremtik meg a problémák világát, egyek az élettel. Mi, emberek pedig elrekesztettük magunkat az élettől, gondolati képünk van az énről, amelyet sorompó választ el a világ többi részétől. Mert ott van a másik emberi lény, és ez rettenetes elképzelés. Életünket a „szükségünk van a többiekre, de félünk tőlük” elve vezérli. A másik ember mentális megakoncepció.
Nem számít, mennyit verekszenek a macskák, úgy tűnik, mindig rengeteg kismacska születik.
Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim – éhező zsellérei a télnek –, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.
Vannak persze a kutyák között is szelíd, vidám, komor, hamis, goromba, stréber, tolvaj, sőt hülye egyéniségek is; ez a hülyeség azonban nem az elmebeli képességre vonatkozik, hanem arra, hogy mindenkivel barátkozik, mindenkire hallgat, nem disztingvál, és végül rámegy az autó, vagy elviszi a sintér. Ez rendesen nevelési hiba, mert a kutyák – általában – egészséges ösztönökkel jönnek a világra.
Szóval: élünk, mint hal a vízben. Ezt a hasonlatot minden ember ismeri, és minden ember tudja, hogy a halak jólélnek a vízben. A halak nem ismerik a hasonlatot, és nem is tudják, hogy ők jól élnek. Ha tehát nagyot csobban a víz, és ezüstös villanással vágódik fel a hal a levegőbe, teljesen indokolatlan azt mondani, hogy:
– Ejnye, de jó kedve van annak a potykának… – mert a potyka talán kétségbeesett halálfélelmében ugrott ki a csuka vagy harcsa elől, esetleg a fájdalomtól, melyet a lerázhatatlan halpiócák okoznak.
A fiatal vércsepár már március első napjaiban megérkezett. Nászúton voltak, de ők ezt nem tudták, azért normálisan viselkedtek.
Az állatok nem csupán társaink, hanem tanítóink és inspirációnk forrásai is.
Ebben a gyűjteményben a legemlékezetesebb állatos idézeteket találod a hűségről, a szeretetről, a barátságról, a szabadságról, a vadonról, a természetről, a játékosságról, a bölcsességről, a megértésről és az állatokkal való felelős bánásmódról.
Ezek az idézetek segítenek elmélyíteni az állatok iránti szeretetünket és tiszteletünket, valamint rávilágítanak az ember és állat közötti különleges kötelékre.
Merülj el az állatos idézetekben, ha szereted az állatokat, ha inspirációt merítenél a természet csodáiból, vagy ha kedves szavakkal szeretnéd kifejezni az állatok iránti érzéseidet.