Veszély esetén a látásunk megváltozik – nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.

Meg kell értened a félelmet, hogy irányítani tudd. A félelem olyan, mint a tűz. Elérheted, hogy érted dolgozzon: felmelegít a téli hidegben, ételt főz neked, amikor éhes vagy, fényt ad, amikor sötétben vagy, és energiát ad neked. Ha azonban hagyod, hogy kicsússzon az irányításod alól, akkor megsebez, vagy akár meg is öl… A félelem a kivételes emberek barátja.

A félelem szüli a háborúkat, a rasszizmust, a “ki kit győz le” küzdelmet a házaspárok között, a barátságokat tönkretevő rivalizációt, sőt az istenfélelem szüli az ateizmust is.

Mert a mitől remegve remegtem, az jöve reám, és a mitől rettegtem, az esék rajtam.

Szemét dolog a félelem. Mert soha nem lehet tudni, mikor támad. Van, hogy az ember mögé settenkedik, és vihog, mint egy jó barátnő hetedik általánosban. Aztán jól tarkón vág, és már térdre is rogyunk, mielőtt megtudnánk, mi volt az. Máskor látni lehet az érkezését. Csak egy pötty a horizonton, az ember meg kalitkába zárt kanári.

Az egész létezés titka, hogy soha nem lenne szabad félned. Sose félj attól, mi lesz veled, ne számíts senkire. Abban a pillanatban, amikor elutasítasz minden segítséget, szabad vagy.

Tudtad, hogy léteznek lelki fertőzések? A legsúlyosabbak közül az egyik a Mi lesz, ha, a másik pedig a Bárcsak gondolatokkal függ össze. Ezek a gondolatok ikertestvérek, hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok. Mindkettőből hiányzik a hit látása. A Mi lesz, ha a jövőbe néz, és aggódik. A Bárcsak a múltba tekint vissza, és panaszkodik amiatt, amit Isten adott. Az első következménye az aggodalom, a másodiké pedig a harag.

De néha mintha érezném az örvényt,
és szédülök, mint akit elkapott,
vágy és félelem hullámverésében
elfelejtem, miből és hol vagyok.

Jobb szembenézni a halállal, mint rettegni tőle. Jobb fejjel rontani a végzetnek, mint megfutamodni előle. A félelem szereti a gyávákat, a halál utoléri és felfalja őket.

Amikor aggódsz, ahelyett, hogy cselekednél, amikor megengeded a gondolataidnak, hogy a jelenből egy “rossz” jövőbe kalandozzanak, akkor előjön a félelem és rád telepszik.

Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (…), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.

Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.

Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett.

Lelke mélyén azonban úgy érezte, mintha az űrben zuhanna, szárnyak nélkül, és csak a félelem venné körül.

Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami… És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva – pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?

A félelem időnként figyelmeztetés. Olyan, mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná: ne menj tovább.

Az emberek, barátom, szeretik, ha néha egy kis veszély fűszerezi az életüket. Van, aki passzívan élvezi… bikaviadalon például. Van, aki olvasni szeret róla. Mások a moziban keresik. De egyvalami kétségtelen: az állandó biztonságérzet gyűlöletes a legtöbb ember szemében.

A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.

Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy “félénk”, legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, milyen érzés valóban félénknek lenni, nem csupán az első pillanatokban bizonytalankodni, nem mosolyognának. Ha tudnák, milyen érzés, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki.

Lenyűgözött a tehetetlenség, amit az ember oly gyakran érez, ha rémálmában hasztalan igyekszik menekülni a végveszélyből, mert földbe gyökerezik a lába.

Az a helyzet, hogy nagy dolog, amikor végre esélyt kapunk, hogy megcsináljuk azt az egy valamit, amit mindennél jobban akarunk, amit tennünk kell. Ez halálra tudja rémiszteni az embert.

Az univerzum szűk látókörű szemlélete szerint a problémákat nem a távolban kell keresned – azok valószínűleg sosem érnek ide. Foglalkozz inkább a kerítésen belül garázdálkodó farkasokkal! Lehet, hogy a kint ólálkodó falkák nem is léteznek.

Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerűségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad… De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik.

A félelem a szeretet hiánya. Ha félsz, szeress jobban! Ne harcolj a félelem ellen, máskülönben egyre jobban rettegsz majd, és újfajta félelem hatol a lényedbe: a félelem a félelemtől, ami rendkívül veszélyes. Ha a félelem hiány, akkor a félelem a félelemtől voltaképpen a hiány hiányától való félelem. És ez az őrületbe kerget.

Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsoló képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele.

A félelem nem egy valós dolog., csak az elménk szüleménye. Ne érts félre, a veszély igenis valós, de a félelem nem más, mint egy döntés

Csakúgy, mint sokan mások, nekem is halálfélelmem volt a gondolattól, hogy emberek elé álljak ki és beszéljek. Őszintén, még mindig megrémít. Amikor az első fontos projektem volt a Ford-nál, elküldtek egy Dale Carnegie tanfolyamra. A cél az volt, hogy komfortosan érezzem magam közönség előtt és ez bevált. A félelem nem szűnt meg, de megtanultam, hogyan irányítsam azt.

Vannak, akik természetüknél fogva fütyülnek a veszélyre. Ezt nem tartom érdemnek. Nagyobb érdemnek tartom azoknak a bátorságát, akik félnek. Én ebben az értelemben, nem vagyok bátor, mert nem félek.

Vezetés közben nem szabad félni, a sebességet azonban tisztelni kell. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, kirepülünk a pályáról. Nem túl kellemes érzés, ha nem tudod irányítani az autódat.

Ahhoz, hogy legyőzd a félelmed, rá kell ébredned, hogy nincs menekvés attól, amitől rettegsz. Fel kell szívnod önmagadba. Élj vele! Ízleld meg! Értsd meg! És kerekedj felül rajta!

Nem baj, ha néha félsz
Vagy mástól is segítséget remélsz
De tönkremész
Ha mindig félve élsz.

Annyi mindent veszthetsz még el
Ha a bentlakó félelmekkel
Nem tudsz mit kezdeni
Hát kezdd el őket leküzdeni!

Mint amikor egy szörnyűséges rémálom tart fogva. Amikor álmodban rohanni kényszerülsz; futsz, és már majd szétpattan a tüdőd, de képtelen vagy elég gyorsan futni. A lábam egyre lassabban és lassabban mozgott, ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen embertömegben, de a hatalmas toronyóra mutatója nem lassult. Kíméletlenül, közömbösen, feltartóztathatatlanul haladt a vég felé – mindennek a vége felé.

A Bibliában ez áll: “A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Pedig sokkal gyakrabban a pszichológiai rendellenességek kezdete. Mert egy gyerekbe bármilyen módon ültetnek félelmet, az mindenképpen ártalmas.

Hős az, aki a félelmét pozitív energiává tudja változtatni. A hős meglovagolja a félelmét. Egy katonának a legkínzóbb félelme, hogy félni fog.

Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam…, mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.

El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene – fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.

A félelemmel nem könnyű megbirkózni, a háború pedig kimondottan unintelligens módja annak, hogy megoldjuk a problémákat. Ha volt valami, amit megtanultam a hadsereg kötelékében eltöltött idők során, akkor ez az. Nem olyan nehéz elfogadni a gondolatot, hogy egy férfi úgy dönt, inkább megfutamodik a csata színhelyéről. Ha az ember belegondol, voltaképpen logikusnak tűnik.

Félt megkísérteni a Jóistent. Vagy a Sátánt. Mert ki tudja, miféle felsőbb hatalom lesi manapság az emberek beszédét, hogy lesújtson rájuk, ha a fennhéjázó remény bűnébe esnek.

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket – ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka – ez a két dolog kormányoz bennünket.

Nem igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. A félelem elveszi az energiát magától az élettől, amelyet úgy akarunk óvni, pedig az élet a sok baj nélkül is rövid.

Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s vakon sodródik a félelem örvényeiben.

Ha félsz valamely fájdalomtól vagy szenvedéstől, vizsgáld meg, tehetsz-e valamit ellene. Ha igen – nincs miért aggódnod. Ha nem – akkor sincs.

Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, megbánás… és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben.

Soha ne feledd, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, ahogy az emberek gondolják, hanem a félelem. A gyűlölet is szeretet, csak épp fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem. A szerelemben kitágulsz – a félelemben összezsugorodsz. A félelemben bezárulsz – szerelemben kitárulsz. Ha félsz, kételkedsz; ha szeretsz, akkor bízol. A félelemben magányos vagy, a szerelemben viszont te eltűnsz, ezért a magányosság kérdése fel sem merül.

Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan – és minden más félelem… igen, a félelmek.

Az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar, attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni, és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.

Nincs erős érzelem, mely az embert jobban megfosztja a cselekvés és gondolkodás képességétől, mint a félelem.

Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van.

Jó annak, aki attól félhet, hogy az emberek igazságtalanok, jaj annak, akinek már attól is félnie kell, hogy igazságosak.