Talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget.
Meséket mondhatnál, amikből megtudnám,
ki vagy te, aki mindig itt vagy,
de valahogy mégis folyton hiányzol,
mint a légszomj – fojtón hiányzol.

Nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.

A folyóparton, térdig a vízben,
a víz alatt, vagy a víz fölött éppen,
a híd alatt, mikor szegények leszünk,
a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk,
Jó, jó, jó veled.

Ezt én mondom, akinek elhiheted,
aki tudja, hogy milyen volt nélküled.