Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.

De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kívánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?

Születésnapod van… mit adhatnék neked, Kedves? Hiszen én kaptam ajándékot. Tőled. Téged. Az Ajándékot, akit minden nap újra és újra megkapok, és minden pillanatban boldogan fogadok el. Aki életet csókolt létembe, szerelmet adott szívembe, csodát varázsolt lelkembe. Aki figyelmét adja, hitét, bizalmát, szerelmét. És ma születésnapod van. De valójában nekem van. Minden nap, amióta megérintettél. Foglyul ejtettél. Minden nap születésnapom van. Születésnapom vagy.

Álom és ébrenlét közt. Ismered azt a helyet? Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál. Én ott foglak mindig szeretni.

S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:
harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?

S vajjon, ha majd megismered az útat,
s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
útatlan végtelenbe elkísérsz?

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
(…)
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem, s lettél egyszerre társa.

Nem bánom, ha csak hangszered leszek,
sem azt, ha mostanáig másé voltál,
nem bánok férjet, gyermeket… ha kell,
áldozz fel, csak legyél te az oltár.

Ha nem ismertük volna egymást!
Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd,
mit tett a Sors érette, érezed,
hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Miközben alszol, én az esőben állok, és nézem, ahogy a cseppek a hajamról az arcodra hullanak, és te mintha mosolyognál álmodban, de mégis néma vagy.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.

Mi kivételek vagyunk! Te vagy a tavasz – te vagy Budapest, ahol forró estéken minden épkézláb ember a Duna-parton sétál, az ezüst holdfényben, a virágzó gesztenyefák illatárjában.

Boldoggá tesz az a tény, hogy mellettem vagy és láthatlak téged, de ha újra és újra csókolhatnálak, átkarolhatnálak, és ezzel összekuszálnám a dolgokat olyannyira, hogy ezzel mindent megkaphatok belőled, akármit, amit akarok, akkor boldogabb lennék. Az egy álomba illő pillanat lenne.

Ha még egyszer választhatnám,
Nálad jobbat nem találnám.
Nálad szebbet, nálad jobbat,
Tiszta szívűt, igazabbat.
Adjon Isten egészséget,
Bort, búzát és békességet!
Sok örömet a házadban,
Boldogságot a hazádban!

Néha a gyomrom kifordul már a szerelmes daloktól,
de máskor én is azt üvöltöm neked teli torokból,
hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogy ha van
olyan, aki mellett én is elviselem magam.

Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben…
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd…
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd…

Mint téli hó alól a hóvirág,
Mint tavaszi szélben a kerti fák virága,
Úgy búvik ki az én szívemből,
S énekel a szerelmemről egy madárka.
Arról dalol, hogy rám találtál,
S ajkaimra csókot adtál egy éjjelen,
Azóta a boldogságom –
Azóta a boldogságom végtelen.

Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,
Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani.

Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok, és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Szeress egy hétig, szeress egy évig,
akár tavasztól télig!
De ma igazán szeress,
hiszen holnap megint elmegyek.

Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom!

S most elképzellek, amint végigmész a néptelen utcán, és a tavaszi sötétségben várod a trolibuszt, aztán pedig földalattin utazol egészen hazáig. Ma éjjel fennmaradok veled, amíg haza nem érsz a városon át. Drágám, amíg te utazol, én itt ülök az álomba merült házban, ahol csak egyetlen lámpa ég, és végiggondolom mindazt, amit rólad hiszek.

S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek…

Körkörös repülés, vagy körkörös zuhanás?
Kell, hogy érts, kell, hogy láss!
Jeleket látsz, ahol nincsenek jelek,
Ha zuhanni kezdesz, én megfogom a kezed.
Szakadék fölött mozdulatlan lebegő,
Kitárt szárnyú angyali szerető,
Jó lesz, ha figyelsz, jó lesz, ha érted,
Én itt vagyok veled, és szeretlek téged.

Szeretnék hinni a halhatatlanságban…
Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled – a leghosszabb élet is rövid.
Bárcsak hinnék a halhatatlanságban – bárcsak örökké élhetnék veled!

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Lehetnél másé talán vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy.
De ha az öledbe bújok, nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap.
És ha tegnap volt is, voltál-e benne Te
Vagy voltam-e én?
Nem fáj a kérdés, hogy van-e igazság
A világ legvégén.

Attól kezdve, hogy a sötét éjszaka véget ért, már késő lett volna bármit visszautasítani, végérvényesen beléd szerettem.