Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út.
Vavyan Fable
1956. március 20. —
eredeti nevén Molnár Éva, magyar regényíró
Csalódás: tudod, hogy irgalmatlanul csalódni fogsz valakiben. Mégis hagyod odáig fajulni a helyzetet, hogy tényleg csalódhass egy feneketlent.
Ellenségről ritkábban derül ki, hogy barát, mint fordítva.
Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.
Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre.
Semmi keresnivalónk a természet fölött. Benne, vele együtt kellene élnünk.
Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt nagyanyád halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold.
Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.
Állítólag a zsenik másként élik meg a teljességet. Az egész ott van bennük, legbelül. Sehova nem kell menniük, a világ megy hozzájuk.
A tehetség nem egy műtárgy egy üvegbura alatt, hanem egy lehetséges viszony a világhoz.
Tehetség: más-állapot, amikor az élet viszontszereti az embert.
Mindnyájan kaptunk tehetséget az úti tarisznyánkba, a hamuba sült pogácsa mellé. Más kérdés, hogy megpróbáljuk-e hasznát venni, vagy inkább a sütire bukunk. Aki a tehetséget választja, hamar rádöbben, hogy ő nem úr, hanem szolga.