A férfiak nehezen hiszik el, hogy valaki, akivel gonoszul bántak, már ne szeresse őket.
Mindig akad valahol egy fehérnép, aki még a legelvetemültebb férfit is megsiratja.
Egy kis szerelmi csalódásnál nincs jobb fogyókúra!
Ha egyszer egy nő ellened fordul, felejtsd el. Lehet, hogy szeretnek, de aztán egyszer csak valami elpattan bennük. Rezzenéstelen arccal végignézik, ahogy elüt egy autó, még rád is köpnek.
Emlékszik rád a kezem,
emlékszik rád a szám is.
E szűkülő világban
te vagy hazám is.
Mégis szemedre hányom:
hát a szerelem ennyi?
Denevér-álmaimnak,
jaj, nem tudsz társa lenni.
Kihunyt a láng. Már csak parázslik.
Fölém subát terít az este.
Hamvadó tűznél üldögélek,
s várom, Kedves, hogy megjelensz-e?
De nem! Hogyan is jelennél meg?
Belőled csak emlékek élnek..
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?
Én, aki mindent feladtam volna,
Te, akinek csak a játéka voltam.
Ki tudja, mi igaz, és mi csak illúzió?
Mi, akik elvesztünk a múltban.
Hol keresselek? Nem tudom, hogy hol vagy…
Ki dönti el, mi igaz, és mi csak illúzió?
Én már biztosan nem.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.
Egyre megy, milyen szándékból, miért lett
szívünkön, önszívünk ellen, a vétek,
ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned,
mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem,
ha, oktalan, megmárt a szenvedésben,
ha két önzés egymásnak szegülése
foglalja el helyét a szerelemnek?
Ha egy férfi szívét összetörik, annak következményei vannak. Valaki úgy zokog, akár egy totyogós kisded, míg más fog egy pisztolyt és felmászik az Eiffel-toronyra. De Charlie Baileygates nem tett semmit, nyelt egy nagyot, és ahogy érezte ahogy a fájdalom kúszik felfelé, majd gombócot formál a torkában, örökre magába zárta.
Ha hiába remélünk,
Nemcsak megcsalt szivünk – szenved a büszkeségünk,
És legfőbb gondja, hogy kárpótolja magát,
Ha nem is sikerül, színleljük legalább,
Különben pipogyák s gyávák vagyunk – olyan nagy
Hiba szeretni azt, aki bennünket elhagy.
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat.
Az összetört szívek is tovább dobognak.
Az elárvult szeretőt
Megtalálhatja egy új szerelem,
Ám a nyakat, mely egyszer eltörött,
Már nem rakhatják össze, sosem.
A szerelmi csalódást leginkább új szerelemmel lehet pótolni, pontosan úgy, ahogyan az ember a megszökött macskát újjal pótolja.
Miért szenvedünk annyira, amikor elveszítjük a szerelmet? Nem találunk választ a történtekre, a válasz az általunk élt valóságban rejlik. A fájdalom ezentúl a boldogságunk részét képezi.
Miért velem történik meg ez,
miért nem mással játszottál?
Szívem már új jövőt tervez
mert te mindent eldobtál.
Bajban láttam hogy szeret,
de ha miatta sírok, akkor a szemembe nevet,
szeretem a csendet, de most megöl,
nem tudok szembesülni a jelennel, menekülök minden elől.