A történelem majd eldönti, kinek hol a helye. Takarítsd ki a mezőnyt, védd meg a címedet, uralkodj sokáig, és a teljesítményed önmagáért fog beszélni.

A 86-os Tysonnal mit kezdenék? A szart is kiverném belőle. És ezt komolyan is gondolom. Sokan hajlamosak a régi időket és az új időket összevetni egymással, de egyszerűen nem létezik olyan idősík, ahol ne én lennék a legjobb.

Ameddig az ember bokszol, egy bizonyos értelemben vett gyűlöletet fejleszt ki az ellenfelekkel szemben, s kizárja a barátság kialakulásának lehetőségét.

Amikor én 1974-ben Ali-val bokszoltam, ő egyértelműen legyőzött engem. Õ 32 volt akkoriban és én egyszerűen túl fáradt voltam 12 menethez. 1991-ben, amikor címmérkőzést vívtam Holyfield-del, végigálltam a tizenkét menetet, anélkül, hogy a szünetben le kellett volna ülnöm. És Holyfield, aki még 30 sincs, csak kapaszkodásokkal tudta végigbírni a harcot. Ez megmutathatja Önnek, ki a jobb bokszoló.

Azoknak, akik mindig az erőszak miatt panaszkodnak, nem kellene állandóan a bokszra mutogatniuk. A politika messze brutálisabb, mint a boksz. A politikusok „övön alul” is támadják egymást, némelyik meg is öli magát, mert nem bírja a nyomást.

Állítom, a boksz olyasvalami kissé, mint a sakk. A sakkban persze nem arra törekszenek, hogy elpusztítsák az ellenfelet, hanem inkább intellektuálisan próbálják meg felőrölni.

Alitól legyőzötté válni, ez volt a legnagyobb megaláztatás az életemben. Soha és semmikor nem gondoltam volna, hogy én veszítenék.

Imádkozom az Istenhez, hogy végre láthassak egy olyan embert a bokszban, aki azzal a magabiztossággal és szenvedéllyel lép be a ringbe, amivel én tettem annak idején. Csak egy ilyen fickót ismerek… Conor McGregort. Istenre esküszöm, ez a srác olyan, mint egy levegővételnyi friss levegő. Az én szemeimben ez a fickó a legszórakoztatóbb figura a küzdősportok világában. Szeretem, ahogy bunyózik, mert nagyon magabiztos. Miután megnéztem pár meccsét, természetesen utánaolvastam, hogy ki is ő valójában, mit lehet róla tudni. A srác amatőr nemzeti bajnok volt régen, és nyilvánvaló, hogy az én meccseimen nőtt fel. Olyan magabiztos, amilyen én is voltam fiatalkoromban, és sok rám jellemző mozdulata is van

Amiben én a legjobb vagyok, az a szórakoztatás. Én nemcsak bokszolok, hanem igazi showt nyújtok a rajongók számára. Én kiütéssel győzök, és ezt nem sok ember csinálja a bokszban.

Kevesen mentek el Mike Tyson Tervor Berbick-kel szembeni második menetes megsemmisítő győzelme mellett anélkül, hogy azt éreznék, hogy egy meghatározó epizódot láttak a boksztörténelemből. Az összecsapás mellett, amelyre mindenki emlékezni fog, ha nem is a küzdelemre magára, mert az nem is létezett, hanem a pillanat történelmi jelentőségére. Mint ahogy Dempsey könyörtelen pusztítása Willard ellen, Louis győzelme Braddockkal szemben és Marciano hátrányból történő visszakapaszkodása Walcott ellen, úgy Tyson kiütéses győzelme is új érát indított el – a Tyson-érát. Kevesen mentek el a Las Vegas Hilton Centerből is anélkül, hogy azt éreznék, hogy egy kivégzésnek voltak a szemtanúi. Tyson egy mészáros sebészi pontosságával rendezte el Berbicket. Olyan hevességgel pusztított a kihívó, hogy az egyetlen kérdés, amely kiült az ajkakra, ez volt: ‘Le tudja valaki győzni ezt az embert?

Van valami képregényszerű minősége Tyson mérkőzéseinek. Amikor megüti az ellenfeleit, ők nem összerogynak vagy a ringpadlóra vágódnak. Végigrepülnek a szorítón, és gyakran pattognak a földön vagy a köteleken, mielőtt a vászonra omlanak. Egy kicsit olyan, mintha azt látnánk, ahogy Popeye csépeli Brutust, vagy Batman náspángolja a Pingvint. Az erőszak intenzitása annyira eltúlzott, hogy már-már szürreálisnak tetszik.