A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.

Magyarnak lenni annyi, mint a világ legszomorúbb himnuszát énekelni, a világ legnehezebb nyelvén. Nem csoda, hogy nem értjük egymást, és panaszkodunk: már a jövendőt is megbűnhődtük.

Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.

Meg kell mondanom, hogy a magyarok a legkedvesebb és legudvariasabb rajongóim. Igazán sok helyen jártam a Földön, de ehhez hasonló különleges és szívélyes fogadtatásban még sehol sem volt részem.

Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni.

Amit hatalom ront meg, az ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet.

Én vagyok az egyetlen fickó ebben az országban, akinek elege van abból, ami történik? Hova a pokolba tűnt a harci kedvünk? Torkunk szakadtából kellene tiltakoznunk. Van egy rakás fickónk, akik anélkül, hogy bármi elképzelésük lenne, államunk hajóját éppen egy sziklaszirtnek kormányozzák, vállalati gaztevőink, akik kilopják még a szemünket is, sőt még egy hurrikán után sem vagyunk képesek rendbe szedni a dolgokat, nemhogy hibrid autót építeni. De ahelyett, hogy méregbe gurulnánk, mindenki csak ül, és a fejét csóválja, miközben a politikusok azt mondják: „Tartsuk az irányt!”. Tartsuk az irányt? Biztos viccelnek. Ez Amerika, nem az istenverte Titanic. Adok egy jó tanácsot: Szabadulj meg a feleslegtől!

Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el.

Ha valaki egy magyar közösségben szocializálódik, akkor kulturális, nemzeti identitása magyar lesz. Egyszerűen azért, mert a mi nyelvünk lesz az anyanyelve, a történelemórákon a mi győzelmeinket és vereségeinket fogja megtanulni, s majd tudja, hogy a hagyomány szerint a Nemzeti Múzeum sok-sok lépcsőjén miért szaladt fel Petőfi Sándor elszavalni a Nemzeti dalt. (…) Itt nőttünk fel, itt éltük át első fontos élményeinket, itt rögződött bennünk egyes ételek íze, a balatoni nyár színei. Érzelmekkel telítve csak mi, magyarok vagyunk képesek ezeket az élményeket felidézni magunkban.