Nyolcéves koromban még fogalmam sem volt a harcművészetekről, viszont az iskolai edzőm azt mondta, hogy tehetségesnek tart, így egy harcművészeteket gyakorló osztályba kerültem. Három év múlva pedig megnyertem életem első bajnokságát Kínában.

Az igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a felvilágosodás értékes drágakövével.

Azoknak az időknek az edzésmódszerei meglehetősen különböztek a maiaktól. Egy módszer, amire különösen jól emlékszem, az volt, amikor Fukuda egymás után többször megdobott. Az első akalom után azonnal felpattantam, és kértem, magyarázza el, hogyan dobott. Ő csupán annyit mondott: „Támadj újra!” – majd újra megdobott. Szembeálltam vele, és megismételtem a kérdést. Fukuda ismét csak annyit mondott: „Gyerünk!” – majd ismét a földön találtam magamat. Végül rámkiáltott: „Azt hiszed, puszta magyarázatokból meg fogod tudni tanulni a jujutsut? Támadj újra!”. Ismét a tatamira kerültem. Ezzel a módszerrel megtanította, hogyan hajtsak végre egy dobást, annak megtapasztalásán keresztül, ahogyan elveszítem az egyensúlyom, és ahogyan megdobnak az adott technikával. Ha jól emlékszem, a technika, amit ily módon aznap nagyon gyorsan megtanultam, a sumi-gaeshi volt.

Mikor elkezdtem jujutsut tanulni, a tanítványok kevés jó tanácsot kaptak arra nézve, hogyan kerüljék el a rengeteg apróbb fájdalmat, ami a mindennapos kemény edzésekkel járt. Hajlamosak voltunk nagyon erőteljesen gyakorolni a technikákat; tagjainkat olyan szögekbe facsartuk, és izmainkat olyan helyezetekben használtuk, ami a normális, mindennapi életben nemigen jellemző. Ezért az edzések utáni napon gyakran annyira fájtak az ízületeim, hogy néha már az ágyból felkelés is problémát okozott, nemhogy a felállás ás a járás. Ezen kellemetlenségek ellenére folytattam a mindennapos edzést, egy alkalmat sem hagyva ki.