Az MMA manapság népszerűbb a boksznál, mert sokkal több benne a szenvedély. A bokszolókból mára kiveszett a szenvedély. Nem akad köztük senki, aki ki merne állni, és azt mondani: “Nem csak az istenek kiváltsága, hogy felemeljenek vagy eltiporjanak, mert egy nap együtt fogok uralkodni velük.” Manapság senkinek sincs már elég vér a pucájában ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, túlságosan ingerszegény a környezet, ahonnan jönnek. Nem akarnak így viselkedni, mert félnek, hogy kudarcot vallanak, és kinevetik őket. A mostani bunyósok azért nem kapnak több tiszteletet, mert félnek célba venni az igazi nagyságot. Úgy tekintenek a bokszra, mint egy beváltandó csekkre, nem pedig mint valami nemes célra. Pénzt és elismerést akarnak. Én elismerésre és halhatatlanságra vágytam.

Azt hiszem, én voltam az egyetlen nem-japán ember, aki O-Sensei misztikus képzésének nyomdokában haladt. Omoto Kyo pap lettem, elvégeztem az összes képzést, amit O-Sensei is. De személyesen nem ismerhettem Őt. Sosem dolgoztam vele a tatamin.

Először karatét tanultam. Olyan tanítót kerestem, aki a harcművészetek misztikus aspektusát is meg tudja mutatni nekem. A fickó, akinél akkor tanultam, ezt nem tudta megadni nekem. Aztán rátaláltam az Aikido-ra, olvastam O-Sensei beszédeit, majd személyesen is láttam őt.

Nyolcéves koromban még fogalmam sem volt a harcművészetekről, viszont az iskolai edzőm azt mondta, hogy tehetségesnek tart, így egy harcművészeteket gyakorló osztályba kerültem. Három év múlva pedig megnyertem életem első bajnokságát Kínában.