Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben
Itt van tehát: megjött az Új év,
Mint biztató előlegem;
Háromszázhatvanöt nap-éjre
Halvány reményszínt hoz nekem.
Azért találták fel, – emeljünk kalapot! –
Régi bölcs atyáink hajdan a névnapot:
Máskép a szeretet közülünk kihalna;
Máskép a halandó, nem lévén alkalma,
Sohasem óhajtná embertársa javát, –
És akkor az élet nem érne egy kovát.
Neved örömnapja imé hozzánk juta,
Sőt ha nem csalódom, már tovább is futa,
Mégis az én Múzsám néma volt és buta,
Ami, ha nem csuda, üssön meg a guta.
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol!
Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből…
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, – de nincs sehol!
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.
A nép fontosabb dolgot is megért, csak nyelvén adják elő, anélkül, hogy egy szóért lapokra terjedő magyarázatokat kívánna. Egyszerűen, néhány szóban megmondani neki valamit; ez a dolog veleje.
Mert hogy` szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!
Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.