Nem egészen értem ezt a honfibút, ezt az elégikus hangulatot.
Csodálkoznak.
Lehet-e magyar költő más hangulatban – Trianon után?
Mohács után, Világos után is így volt ez.
Trianon!
Mit tudtok róla, fiúk – hiszen alig éltetek még, Trianon napján.
Talán mégsem egészen azonos ez a Trianon Moháccsal és Világossal. És különösen a ti számotokra nem. Az én számomra – nem mondom. Én tulajdon szememmel láttam, s kezemmel tapintottam még a régi Magyarország…
Azazhogy, várjunk csak.
Azt a régit mi hívtuk csak Magyarországnak. Odakint Európa nyelvén, ami oly fontos nektek, ez volt a neve: Osztrák-Magyar Monarchia. És inkább osztrák, mint magyar.
Mohácsról, Világosról beszéltek? Mindkettő után egészben veszett el az ország – nem darabolták le tagjait, az egész testet fektették sírba.
Trianon irgalmatlan volt valóban, koldussá és nyomorékká tett: de ugyanakkor ledöntötte körülöttünk a börtönfalakat – kicsike lett az ország és gyámoltalan, de ugyanakkor, ötszáz esztendő, félezer esztendő után először elismerten szabad és független ország, szabad és független országok között!
A kézen vezetett, pártfogolt, felemás, bár hatalmas gyermek kicsike és szegény emberré serdült – de emberré serdült mégis, felnőtt, visszakapta önrendelkezését.
Ti már ebbe a kicsike országba születtetek bele – nem szebb, bátrabb, életteljesebb, dicsőbb, költőnek valóbb inspiráció örülni ez újjászületett csecsemőnek, mint azon keseregni, amit osztrák-magyar apátok elveszített? Koldussá lettetek, apátokkal együtt, magatok is – de nem tetszik nektek jobban a fillér és ritka pengő, mindkét oldalán magyar felirattal, mint a régi bankó Janus-arca kétféle szöveggel, kétféle szellem és akarat nyomán?
Talpalatnyi hely – de egészen a tiétek. S hol a tagadás lábát megveti…
Különben is, hiszen ti szellemet akartok idézni – a Művészet szellemét –, attól féltek most, kishitűek, hogy csonkán jelenik meg a szellem is, mert testét megcsonkították? Szavakat vártok, a lélek kútjából felmerülőt, s előre aggódtok, hogy sirató, keserű szó lesz – de miért? Mit vesztett a ti országotok, magyar igék birodalma – ki bántotta a ti egyetlen kincseteket, a magyar szókincset? Én jól ismerem ama gyászos szerződés feltételeit – nem emlékszem rá, hogy egyetlen jelzőt, egyetlen igekötőt, egyetlen névelőt is odaígértünk volna nyelvünkből, reparáció fejében.
Ezt a kincset egészben örököltétek, mint szétvert zsidók a Szentírást.
S most kevésnek érzitek ahhoz, hogy bizakodó és reménykedő és vidám programmal induljatok a lapalapításnak?
Árpád úrnak kevesebb kellett hozzá, hogy országot alapítson.
(Pesti Napló, 1932. február 21.)
