A szenvedélyes vágynak két oldala van: ez az az erő, amely mindent megszépít, és amely bizonyos körülmények közt mindent le is rombol. (…) A szenvedély sorsokat teremt, s ezzel valami visszavonhatatlant idéz elő.

Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.

Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.

A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van – legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatá

Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intéztek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.

Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.

A vizek aggasztó szennyeződése, a lassanként növekvő radioaktivitás és a genocid tendenciákat életre hívó túlnépesedés homályos veszélye már széltében elterjedt – habár nem mindenütt tudatossá vált – félelemhez vezetett; az emberek azért szeretik a lármát, mert ezeket a jelenségeket nem engedi szóhoz jutni.