A sportolói múltam adott olyan tartást, amellyel minden helyzetből találtam kiutat.

Feliks Stamm, a lengyelek legendás edzője – akiről emlékversenyt is elneveztek – azt mondta rólam, hogy én vagyok a legtechnikásabb ökölvívó, akit valaha látott.

Sok mindenre megtanított a sport: a küzdeni tudásra, fegyelemre, kitartásra. Persze a sportban a siker, a győzelem a cél, az az elsődleges, de legalább olyan fontos, hogy a sport által lettem az az ember, aki vagyok.

A sport révén nagyon sok embert megismerhettem, sok országból rengeteg barátra tettem szert. A tornászok között sosem fordult elő, hogy utáltuk volna bármelyik nemzet sportolóit. Tudtunk örülni egymás sikereinek, és a verseny után ugyanúgy le tudtunk ülni egy sör mellett beszélgetni, bármi is volt az eredmény.

Mindig zavart, ha valaki jobb volt, mint én. Ha valaki szimpla szaltót csinált, akkor én duplával próbálkoztam, küzdöttem, hogy a következő versenyen már én legyek a jobb.

Ha harminc éven keresztül bent vagy egy sportágban, akkor szerintem egyértelmű, hogy tudni fogod hogyan oktasd azt. Hiába végzel el egy szakedzői tanfolyamot, ha a sportágadat nem csináltad elég ideig.

Egészen a sportkarrierem végig nem volt számomra olyan, hogy hétköznap. Két hét nyári leálláson kívül nem volt szünet, be volt osztva majdnem minden napom. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy mihez kezdjek a szabadidőmmel.

Hathónaposan már felálltam, kilenchónaposan pedig járni is tudtam. Kisgyermekként látszott, hogy a fizikai képességeim átlagon felüliek. Erősebb voltam, mint a többi gyerek és tetszett, hogy gyorsabban megtudom tanulni a gyakorlatokat.