Hányszor hallottuk életünkben, hogy “örökké”, “soha”, “utolsó”, és hányszor mondottuk ki magunk is őket, és nem éreztünk semmi különöset amellett, mert hiszen tudtuk, hogy az “örökké” mögött nincsen az örökkévalóság, és a “soha” mögött nincsen a végső megsemmisülése valaminek.

Aki még az időjárásról is képes fecsegni, az inkább vallja be, hogy nincs semmi mondanivalója, csak imádja a saját hangját.

A szavak, akár csúnyák, akár szépek, ezerféleképpen tudnak viselkedni attól függően, hogy ki, mikor, hol, hogyan, kinek, miért mondja őket.

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

Néha azon tűnődöm, megnyikkannánk-e egyáltalán, ha törvényt hoznának, hogy ezentúl csak lényeges dolgokról lehet beszélni. Ha megtiltanák az üres pótfecsejt.