Az élettől fél, önmagától fél, aki unatkozik. Nem tudja, hogy nem vasútállomáson tartózkodik, hanem él.
Ancsel Éva
1927. május 23. - 1993. május 1.
állami díjas magyar filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár
Ancsel Éva legemlékezetesebb idézetei az emberi méltóságról, a csend erejéről és a mindennapok etikájáról szólnak. A magyar filozófus és költő szerint az élet valódi súlyát nem a nagy szavak, hanem a halk tettek és az egymás iránti figyelem adják.
Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni.
Aki szeret egy embert, az megeszi a főztjét akkor is, ha odakozmált.
Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.
Ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé – talán éppen azért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán, az embernek kézzel, lábbal – gyomrával és tüdejével is – emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
A dadogás az élő beszéd gondolatjelekben gazdag központozása.
Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer, és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot. Az ember nem egyszerű, de bámulatos. Őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belékerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. (…) Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.
Az se más, mint civilizált kegyetlenség, ha valaki annyira – úgymond – elfoglalt, hogy soha nincs ideje senkire.
Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek – föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.
A pszichoanalitikus az a szakember, aki képes a tudattalant kigombolni. Annak pedig belső gombolása van. De mit kezd a cipzárral?
Semmit sem nehezebb megérteni, mint a jelent, amelyben élünk.
Minden jó kérdés kínos kérdés, de aki keresni akarja az igazságot, annak keresnie kell ezt a fajta kínt.
Akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani. A humorérzék tehát etikai jelentőségű.
A legszebb és a legrútabb történések – legalábbis a számomra legtöbbet mondók – az emberek arcán zajlanak le vagy a testükkel esnek meg.
Az igazság hasonlít az olyan haranghoz, amely egyetlenegyszer kondul, de megállnak tőle az órák.
A gonoszság nem más, mint a karakterré dermedt gyűlölet.