Huszonnégy éves elmúltam, amikor újra komolyan kezdtem tornázni. Ha ezt ma valakinek elmondom, az nagyon csodálkozik, mert a lányok manapság tizenhét-tizennyolc éves korukra már abba is hagyják.

A legszörnyűbb dolog, amire emlékszem az volt, amikor a ház oldalában megláttam egy halott asszonyt, amint fogta halott kislánya kezét. Mind a ketten rózsaszínű selyemhálóingben voltak, úgy feküdtek egymás mellett az utcán jéggé fagyva, mint két viaszbaba. Feltettük őket egy talicskára, eltoltuk a talicskát az Erzsébet térre és ott begurítottuk őket a közös sírba. Sem megbocsátani, sem elfeledni nem tudom ezt a képet.

Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt. 

Versenyző ​koromban, a versenyek után csak akkor tudtam elaludni, ha végiggondoltam és leírtam mindazokat a hibákat, amelyeket a gyakorlataimban elkövettem. Azt is meg kellett fogalmaznom, hogy miért nem tudtam elég nyugodtan versenyezni, valamint, hogy miként lehetne máskor jobban dolgozni.

Az ember érzi, mi esik jól neki, és csak olyan dolgokat csináljon, amiket szeret. Az a legfontosabb a világon, hogy az ember szeressen.

A legszebb hely, ahol jártam, Svájc volt. Csodálatos hegyek, tavak, lehetett síelni és evezni is. Mindig szerettem élni, és akkor éreztem, hogy élek, ha utaztam