Ha nagyon akarod, megtalálod a reményt. Egy gyerekben, egy bárban elhangzó dalban, vagy annak a szemében, akit szeretsz. És ha szerencsés vagy – úgy értem a földkerekség legszerencsésebb embere – abban, aki ugyanúgy szeret téged, mint te őt.

Micsoda megfoghatatlan dolog ez a hűség! Vajon a titoktartás lenne a valódi hűség, vagy a hallgatás? Hallgatás akkor is, ha az életünk múlik rajta? Vagy egészen egyszerűen olyan, mint a halál, ahol nincs alkudozás, ha átlépted a határt, ott is maradsz. Bármilyen remény is élteti az embert, ha a hűség elillan, nincs, aki megmenthet bennünket a végzetünktől. Kicsit olyan, mint a gonoszság, az mindig ott lapul az emberben. Suttog nekünk valahol legbelül, mígnem elfelejtjük, kik vagyunk. Amikor pedig eljön az elszámolás ideje, már nem ismerünk hűséget.

Veszélyes férfiak járnak közöttünk, és nem mindig tudhatjuk biztosan, hogy kik ők, vagy hogy milyen titkokat rejtegetnek, de ha a legrosszabb sejtéseink beigazolódnak cselekedhetünk. Ha a szándékaik lelepleződtek, lépéseket tehetünk, hogy megvédjük magunkat és szeretteinket. Valóban, veszélyes férfiak szörnyű károkat okozhatnak, de olykor a legnagyobb veszélybe önmagukat sodorják.

Ha egyszer valamivel sikered volt, a világ belegyömöszöl egy dobozba, és rád ragaszt egy címkét. Ha megpróbálsz valamit másképp csinálni, egyszeriben fenyegetéssé válsz. Az igazi próbát az jelenti, hogy hogyan tudod kezelni a kudarcot.

Az életben csak egy dolog biztos – leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.

Olykor-olykor mindenki szívesen átadja magát a fantáziának. (…) Alkalomadtán úgy teszünk, mintha meg akarnánk győzni magunkat, hogy a titkaink nem is olyan rémségesek. Igen, a szerepjátszás egyszerű játék. Ott kezdődik, hogy magunknak hazudunk, és ha másokat is meg tudunk győzni a hazugságunkról, nyert ügyünk van.

Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.

A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.

Titokzatos férfiak. Ígéreteket tesznek, melyeket eszük ágában sincs megtartani. Hazugságokkal áltatnak, hogy megkapják, amit akarnak. Sokkal veszélyesebbek, mint ahogy kinéznek. Igen. Anyáink a lelkünkre kötötték, hogy ne bízzunk olyan férfiakban, akiket nem ismerünk, és azokban, akiket ismerünk, nos… őbennük se bízhatunk mindig.

Sokat kérünk a betegeinktől. (…) Arra kérjük őket, hogy vakon bízzanak meg bennünk. De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg valakiben, mert az első naptól arra tanítanak, hogy senkiben ne bízzunk, csak önmagunkban. Csak a saját ösztöneidre hagyatkozhatsz.

Az emberek azt hiszik, vicces dolog úgy tenni, mintha szörnyek lennének. Én azzal töltöm az életem, hogy úgy teszek, mintha nem lennék az.

Ha a szem a lélek tükre, akkor a gyász az ajtó. Amíg csukva van, elválasztja a tudást a nem tudástól. Ha nem törődsz vele, örökre csukva marad. De ha kinyitod és átmész rajta, a fájdalom igazsággá válik.

Fura, hogy megismertem egy olyan embert, akit nem érdekel, mi vagyok. Végül is minden hősnek van egy társa, és minden gazembernek egy bajtársa. Minden kapcsolatom a nemtudásra épült, de talán most megváltozik. Ezt képzeld el: egy élet, titkok nélkül.

A végzetünkhöz vezető út nem mindig egyenes. Lehet, hogy rossz felé kanyarodunk, hogy eltévedünk és visszafordulunk. Talán az sem számít, hogy melyik úton megyünk. Talán csak az számít, hogy megyünk.

Vannak, aki még mindig vállalják az esetleges horrorba fulladó első randevú kockázatát, csak mert megvan benne a lehetőség egy varázslatos jó éjt csókra a kapuban: egy pillanatra kizökken a világ, amint két ember egymás fölé hajol egy lehetséges közös jövő reményében.

Van egy imádság arra, hogy erőt adjon azoknak, akik olyan helyzetbe kerülnek, amit nem akarnak elfogadni. Az ima ereje az emberi természet mélységes ismeretéből fakad; mert oly` sokan oly` hevesen gyűlöljük a kártyát, amit az élet osztott nekünk; mert oly` sokan oly` gyávák vagyunk, és félünk kiállni az igazunkért; mert oly` sokan átadjuk magunkat a kétségbeesésnek, ha lehetetlen választás elé kerülünk. A jó hír azoknak, akik elmondják ezt a fohászt, az, hogy Isten meghallgat, és felel imáitokra, a rossz hír azonban az, hogy előfordul, hogy a válasza: “nem”.

– Emlékszel, hogy mit mondtál mindig, mielőtt kinyitottuk a szemünket? Ami mindig megvigasztalt?

– Hogy mindegy, mi következik, minden rendben lesz.

Minden gyerek a maga sajátos küldetésével születik a világra, némelyik, hogy beragyogja napjainkat, némelyik, hogy próbára tegye türelmünket, némelyik, hogy célt adjon életünknek, és némelyik, hogy gondoskodjék rólunk. Így van: mikor világra jönnek, a gyermekek mindent megváltoztatnak, különösen, ha senki sem hívta őket.

Lenyűgöző találmánynak tartom az ajtókat. A határtalan képzelőerő bejáratát jelképezik. Mielőtt kinyitnánk egy ajtót, addig a végtelen lehetőségek tárháza rejtőzik mögötte. És csak mikor kinyitjuk, akkor válik valóra.

Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?

Nem győzhetlek le, ahogy te sem, engem. Újrakezdhetnénk, de végül úgyis ide lyukadnánk ki.

A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.

A sakkban nincs segítségkérés. Ettől szép ez a játék. A korábbi döntéseink által meghatározott lépések halmazának rabjai vagyunk. Minden döntés drámaian megváltoztattja a lehetőségeinket. Nincs biztosítókötél, nem avatkozhat be külső erő. A sakk két ellenfél tiszta küzdelme. Vagy ebben az esetben…eggyé.

A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.

Mindennap pusztítjuk önmagunkat. Kiretusáljuk a hibáinkat, átszerkesztjük amit utálunk magunkban és módosítjuk, amit mások gyűlölhetnek. Rendezzük az identitásunkat…megfaragjuk, leszűrjük.

Törekedhetünk sok dologra, de nem érjük el csak azért, mert akarjuk. Inkább élem az életem közel a madarakhoz, mintsem arról álmodjak, hogy szárnyaim nőnek.

Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan.

Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon. Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.

A pletyka kikapcsolódás csupán. Meggondolatlan fecsegés, amit udvarias valótlanságok szőnek át. Rosszmájú spekuláció, ami nem is olyan udvarias tényeken alapul. Hogy is védhetnénk meg magunkat az efféle haszontalan pletyka mérges fullánkjaitól? Legjobb, ha egyszerűen igazat mondunk, és megvárjuk, míg az emberek elkezdenek másról pletykálni.

Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.

Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól rész veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végire szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás biztos jele. Idős korunkban, amikor a tempó lelassul és a verseny a vége felé közeledik, időnk legnagyobb részét emlékezéssel töltjük, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon hová is rohantunk annyira.

Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Lehet, hogy már nem emlékszel rá, de én komolyan gondoltam, hogy építek neked egy házat, egy hatalmas kerttel egy dombra, ahonnan tisztán lehet látni a tengert. A legmodernebb konyhával felszerelve, az alagsorban pedig lett volna egy stúdió, a szobádban a szekrényedből sosem fogytak volna ki a divatosabbnál divatosabb ruhák. Egy menedék lett volna neked, aki olyan sokat sírtál már a férfiak miatt, egy menedék, ahova mindig mosolyogva tértél volna haza.

Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szeretet. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm.

Az egész élet csak esés. Mi más lehetne? Végig a sötétben kell tapogatóznunk. Nem tudunk felállni, botladozunk. Jó irányba kell botladoznunk, így juthatunk előre.

Csupa elit csoport. A céljuk, hogy irányítsanak. Dílerek, akik rászoktatják az embereket a reményre. A követőik meg gyenge drogfüggők, kell nekik a sok lószar, az termeli a tudatlanság dopaminját. Függők, és félnek az igazságtól, hogy a rend illúzió, akárcsak a hatalom. Hogy egyik vallás sem több, élősködő agyféregnél. Megosztanak minket, mert így a markukban tarthatnak.