Feltételezzük, hogy az életünk nagy változásai lassan jönnek el… idővel. De ez nem igaz. A nagy dolgok egy pillanat művei. Felnőtté válni, szülővé válni… egyik pillanatban még nem vagy az, aztán a következőben már az vagy.

Néha a társak találnak ránk, és hiába próbáljuk távol tartani őket, akkor is helyet találnak az életünkben, míg rá nem eszmélünk, hogy szükségünk van rájuk.

Mindenkinek van takargatnivalója. Valami belső sötét dolog, amit nem akarunk, hogy meglásson a világ. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Szivárványba csomagoljuk magunkat. Ennél többet talán nem is tehetünk, mert az ilyen dolgok néha sötétebbek másokénál.

Furcsa, ha van egy élő művünk, egy szörnyű mutáns verziója önmagunknak, aki szabadon rohangál és mindent tönkretesz. Vajon a szülők is így éreznek?

A legizgalmasabb, legkihívóbb és legjelentősebb kapcsolat az összes közül, az egyetlen, amikor rátalálsz önmagadra. És ha találsz valakit, aki szeret, nos, az az érzés, csak egyszerűen különleges.

Életünk java része képzelgésekkel telik, úgy suhannak el előttünk mint a települések vezetés közben. Néha megszédülünk, ha valamelyik álmunk valóra válik és tudjuk ez a pillanat több mint elröppenő illúzió. Tudjuk, hogy ez a pillanat minden mozzanatával együtt örök marad.