Az élet nehéz! Mindig is nehéz volt, és mindig is nehéz lesz. És ez mindenkire igaz!
Megküzdés idézetek
A történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz.
A legrosszabb pillanatokban a kezek hűek maradtak, a kezek, melyekről nem lehetett tudni, melyik adja és melyik fogadja a szorítást.
Időnként nem árt jó nagyokat esni! A bukás, ha másra nem is, de arra okvetlenül jó, hogy megtanuljuk a legkisebb sérüléssel járó földet érés és a leggyorsabb talpra állás technikáját.
Ne árts azoknak, akiknek könnyű ártani! Magadat tiszteled meg, ha olyan ellenfeleket választasz, akik vissza is tudnak ütni.
Valamilyen halvány esély a legreménytelenebb helyzetben is kínálkozik. Ha van erőd megragadni, egyszer csak azt tapasztalod, hogy hirtelen erős hátszél támogat. Merj elindulni! – Aki felszáll a vonatra, az már megtette az út nehezebbik részét.
Apu mindig azt mondta, küzdve jöttem a világra. És küzdve is fogok elmenni.
Néha úgy ütsz a legjobban, ha hátralépsz. De ha túl nagyot lépsz hátra, akkor már nem is harcolsz.
A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (…) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed.
Attól még nem fulladsz meg, ha egyszerűen vízbe ugrasz; csak akkor fulladsz meg, ha nem jössz a felszínre.
A világban nincs hely a gyáváknak. Készen kell állnunk a megpróbáltatásra, a fájdalomra és a halálra – a miénk nem kevésbé nemes, csak mert nem kíséri dobszó, amikor kimenetelünk mindennapi küzdelmeink csataterére, és nem fogad üdvözlő tömeg, amikor megtérünk mindennapi győzelmeink vagy veszteségeink színteréről.
Azon gondolkodtam, a helyes dolog miért ütközik mindig akkora ellenállásba, amikor az ember azt hinné, ez a könnyebbik út. Az embernek küzdenie kellett, hogy erkölcsösen élhessen, legalábbis ezt kezdtem észrevenni.
Általában nagy áldozatok árán születik nagy eredmény, önzőségből soha.
Az igazi boldogság nem az a pillanat, amikor elönt az eufória, hanem azok a napok, órák, amíg eljutok odáig.
Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Ha holnap minden véget érne, ugyanúgy kezdeném el elölről, a saját fejem után mennék. Tudom, hogy egy nap minden véget ér, de nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim. Nem emiatt vagyok itt. A kihívás hajt. Nem is szeretném, ha túl könnyen jönne minden, és szerencsére nem is nyújtanak át nekem ezüsttálcán semmit. Azt nagyon nem bírnám. És úgyis visszautasítanám.
Ki holtig küzdve fáradoz,
az megváltást remélhet.
Az emberek engem mindig teljesen figyelmen kívül hagynak a játékban. Senki sem várja tőled, hogy jó munkát végezz, aztán jobban dolgozol, mint azt akárki is gondolná.
Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére, akkor találjuk meg az élet kincseit. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.
A bátorság nem abban áll, hogy nem félünk, vagy nem csüggedünk, hanem abban, hogy van erőnk legyőzni a félelmet és a csüggedést.
Ha az ember igazán él, akkor nagyot mer, nagyokat bukik, és a bukásokon, poklokon, tisztítótüzeken át azért eljut az üdvösségig.
Az életben annak van előnye, aki már akkor hozzákezd a problémák megoldásához, amikor mások még csak beszélnek róla.
Neked is akarnod kell, hogy a dolgok megváltozzanak. Csak akkor lesz jobb valami, ha te is akarod. És ha igazán akarod, akkor nem szabad feladnod!
Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.
Ne vágd el azt, amit kibogozhatsz.
Az én gyerekkoromban természetes volt, hogy mindenki maga csinál és bütyköl mindent. Ma már nem az. Sokaknak olyan gazdag a faterja, hogy nekik maguknak semmit sem kell tenniük. De akkor, fiatalon nem gondoltunk erre, természetes volt, hogy mi magunk mossuk és tartjuk karban az autót. Ma persze ott vannak ezek a szarosok a milliomos apjukkal, és persze nem csinálnak semmit. Kábé helikopterrel érkeznek a terített asztalhoz.
Hosszú az út és nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet.
Emeld fel a tekinteted! Húzd ki magad! Képes vagy rá. Ha sötét is van, mindig lesz új reggel… Tartsd életben a reményt!
Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.
Vannak dolgok az életben, amikért érdemes a végsőkig harcolni.
Az élet az erőfeszítéseket díjazza, nem pedig a kifogásokat.
A beteljesült álomnak csak akkor örülünk, ha mi magunk is beteljesedünk. És csakis akkor mondhatjuk, hogy egy élmény a miénk, ha megharcoltunk érte.
A boldogság sokszor áldás – de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk és elinduljunk az álmaink után.
Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.
Harc nélkül elvesztett csata a fiatalon feladott élet.
A hősöket a legkülönbözőbb okok miatt tiszteljük. Van, akit a merészségéért. Van, akit a bátorságáért. Van, akit a jóságáért. De rajongásunk oka leginkább az, hogy szívünk mélyén mind arról álmodunk, hogy egyszer minket is megment valaki. Na persze, ha a sors nem hoz össze a megfelelő hőssel, kénytelenek vagyunk mi magunk megmenteni magunkat.
Tudod, ha engem a kútba löknek, még le sem értem a fenekére, de már zuhanás közben azon gondolkodom, hogyan fogok én innen kijutni?!
Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.
Az optimista egyáltalán nem az, aki soha nem szenvedett, hanem az, aki átélte és legyőzte a kétségbeesést.
Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
Tudjuk, hogy a tűz ott lobog a zsigereidben, és tudom, hogy most meg fogod tenni, amit kell. Mert most tudod, hogy miért harcolsz.
Néha az emberek éveken keresztül ugyanattól a problémától nyomorultak, holott azt is mondhatnák: “Na és?” Ez az egyik kedvenc mondásom: “Na és?” Nem tudom, hogy éltem túl az éveket, mielőtt megtanultam, hogy használjam ezt a trükköt. Sokáig tartott, míg megtanultam, de ha egyszer sikerül, sosem felejted el.
Meddig lehet hinni? (…) Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad – bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte – nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl – vesztettél.
Sose bízz a vízfenékben,
tarts ki a magaslaton!
A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet.
Ahhoz, hogy a forráshoz elérj, szembe kell úsznod az árral.
Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad? Nem rossz szándékkal tetted, nyilván. Rájöttél dolgokra, ez elég. Bánod, rendben van. De nem kell meakulpázni, hanem előre figyelni. Arra, hogy most mit teszel. Sajnálni magad és szenvedni lehet egy darabig, csak nem visz előre. De hogy befelé figyelsz, az jó jel. Ne ijedj meg tőle! Változást hoz, és a változásban van a jövő. Minden napnak a maga terhét nézd!
Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva.
Az ember ne akadjon fenn apróságokon, ha nagy dolgok miatt vágott neki az útnak.
Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat.
Azok teremtik a holnapot, akik sok tegnapon át a mán munkáltak.
A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire. A “nem sikerült” viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a “nem sikerült”, de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
A legtöbb ember több időt és energiát fordít arra, hogy kerülgesse a problémákat, mint arra, hogy megragadja és megoldja őket.
Sok háborút megvívtam életem virágában. Ezt birtoklásért, azt hatalomért, amazt a dicsőségért. Azt hiszem, a szerelemért harcolni mindnél előbbre való.
A kudarc a természet gátfutó versenye, edzése, hogy valami méltót tegyünk életünkben. (…) A kudarc az ellenállás nagy törvénye, amely annyira megerősíti az embert, hogy képes legyen legyőzni ezt az ellenállást.
Olykor mindnyájunkat elfog a kétségbeesés, s ha legyőzzük, akkor jövünk rá, hogy milyen erősek is vagyunk valójában.
Fel kell jutni a hegycsúcsra, még ha több darabban is.
Problémák jöhetnek, jönnek, de megoldom.
Az élet nagy megpróbáltatásaival gyakran bátran nézünk szembe – aztán az apróságok, a “hasfájások” tesznek tönkre.
Érzéseinket az határozza meg, hogyan reagálunk a körülményekre. Jézus mondta, hogy a mennyország bennünk van. Ott van a pokol is. Mindahányan képesek vagyunk elviselni a balsorsot, a tragédiákat, és le is győzzük őket – ha muszáj. Talán nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá, de meglepő belső tartalékaink vannak, amik segítenek, ha felhasználjuk őket. Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk.
Az igazi dicsőség térdre kényszerülni, és azután mégis felállni.
Minden viszontagság, kudarc és fájdalom magában hordja valamilyen vele egyenértékű jótétemény csíráját!
Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, aztán meg belegondolok, hogy az a vesztesek játszmája, aztán meg pofozom magam, hogy miért vesztesezem le azt, aki ácsorog, hisz én is azt teszem. Aztán meg ismét jár az agyam, és beugrik, hogy de nem is, mert haladok ám előre, fogják a kezemet, csak minden úgy összefolyik. Olyan nagyon. Nem is értem. Mindenesetre nyugtat, hogy a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket.
Ha életünknek megvan a “miértje”, akkor majdnem minden “hogyanját” el tudjuk viselni.
Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.
A küzdelmek megszokása könnyebbé teszi a szenvedések elviselését.
Hosszú volt az út és olyan, amire tényleg büszke vagyok – nem volt végig tökéletes. Sok csapda volt és sok hiba történt. De legvégül ez tette lehetővé, hogy ott legyek, ahol ma tartok.