Az emberi test a leggyönyörűbb dolog a világon. Egyetlen virág sem kelhet versenyre vele, hiszen az emberi test a természet legösszetettebb virága.

A szerelem képessége nem jelenik meg önmagától, amikor megérnek a nemi szervek, bár sokan ezt hiszik; úgy vélik, hogy a nemileg érett ember automatikusan a szerelemre is képes.

Az ember élete semmi egyéb, mint a velünk született, génjeinkben rejlő genetikai program megvalósulása. Ez persze nem akadályoz meg bennünket, hogy (…) ne éljünk a “minden lehetséges” ábrándjával.

Az egyéni DNS-láncon se fitnesz, se welnesz, se baronesz nem változtathat. Ha csontfogas géneket kaptál őseidtől, kőműveskanállal lapátolhatod befelé a nyalánkságokat, avagy jégkrémbe ölheted magad, akkor is vékony maradsz. Ha viszont teltséget eredményező örökítőanyaggal leptek meg, fél- avagy teljes őrültre éheztetheted magad, e sanyargatás árán is csak röpke időszakokra fogyhatsz ki a bőrödből. Az persze pompás, hogy a hízási/fogyási törekvés miatt mozgásra, mértékletességre, testi tudatosságra adod a fejed, de ha életed értelme áll vagy bukik azon, hogy még külsőre se önmagad légy, hanem teljesen másvalaki, hát az halálbiztos kudarc. Bálnából nem lesz balerina. Viszont a leglégiesebb táncosnő sem fog soha úgy úszni, mint a cet.

A legtökéletesebb műszeres alkat pedig az, amely egyenlő vagy kevesebb számú különb-különbféle részekkel legnagyobb munkásságot visz véghez. Ilyen az emberi test.

Az emberi faj csupán egy sóhaj e világ, és a valaha eljövendő világok hosszú, zengő-bongó álmában.

A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. (…) Azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat.

A vízfelszín egy tükör, az evolúció két fejezete egyszerre csodálhatja magát benne: odafentről a légi teremtmények, lentről a vizek lakói. Egy bolygó, két világ.

Veszély esetén a látásunk megváltozik – nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.

A természetnek az önzés a természete. Minden teremtmény gyilkol a túlélésért. A szerelem a fajszaporodás mechanizmusa. A szépség semmivé foszló trükk. A barátság kölcsönös hasznot hozó megegyezés. A jó nem nyeri el jutalmát, és a rossz sem a büntetését. A vallás puszta babona. A halál megsemmisülés.

Biológiai szempontból az ember csupán az emberszabású majmok egyike, akit csak a saját magunk iránti szentimentális érzelmek miatt szoktunk valamiféle egészen különálló és különleges lénynek tekinteni.

Ha tudjuk, hogy mit és hogyan kell nézni, akkor a testünk egy időkapszulává válik, amelynek kinyitásakor feltárulnak bolygónk történetének legfontosabb eseményei és az őskori óceánokban, folyókban és erdőkben lejátszódott folyamatok.

Az emberi test rejtelmeinek kifürkészéséhez a legjobb térképet más élőlények teste kínálja.

 

Csak hogyha megkérdeznéd egy biológustól, hogy mi az élet, valami ilyesmit válaszolna neked: az élet szénatomokra épülő bonyolult folyamatok összessége. Figyelem! Még a leglíraibb lelkű biológus is elismerné azonban, hogy ennek a definíciónak a kulcsa nem a szénatom, hanem a bonyolult folyamatok.

A közgazdaságtan nem szokott moralizálni, ugyanazért, amiért az evolúciót sem hatja meg egy állatfaj kipusztulása: egyszerűen csak azt írja le, ami történik, nem pedig azt, aminek történnie kellene.

A pitypangnak nem az a fontos, hogy minden egyes magról – vagy legalább a magok többségéről – gondoskodjon. Számára az a fontos, hogy minden tavasszal minden járdarepedés tele legyen pitypangokkal. A pitypang nem tutujgatja minden egyes, drága kis másolatát, remélvén, hogy amikor az felnő, felkerekedik, és elhagyja a családi fészket, és megtalálja magának az optimális életteret, és viszi tovább a vérvonalat. A pitypang csak biztos akar lenni abban, hogy minden egyes szaporodási lehetőséget maximálisan kihasznált.

Vágyaink és cselekedeteink idegeinknek bizonyos nehezen meghatározható szükségleteiből fakadnak.

Nem lehet elfojtani a természetes ösztönöket. Aki megpróbálja, pórul jár, a természet ellene fordul és keresztülgázol rajta. Fiúk, lányok együttes szórakozása, ilyen a tánc is, a legtermészetesebb dolog a világon. Az ismerkedés, az udvarlás nem más, mint a házasság előjátéka. Nem lehet mocskos takaró alá rejteni a nemiséget, mint valami rothadó hullát. Semmi sem olyan ártalmas, mint éppen a titkolózás, mert ez eredményezi az alattomos összesúgást, a vigyorgó rosszaságot. A nemi ösztönt nevelnünk kell és helyes útra terelni, ahelyett, hogy eltapossuk, mint valami mérges kígyót. Aki mégis ezt cselekszi, bemocskol valamit, ami tiszta volt és nemes a maga ősi eredetiségében.

Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.

Az élőlények fejlődéséhez vezető valamilyen általános törvény (…) így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon.

A természet arcát derűsen ragyogónak látjuk, és néha a táplálék túlzott bőségével találkozunk; de nem látjuk vagy elfelejtjük, hogy a körülöttünk gondtalanul csicsergő madarak főként rovarokon és magokon élnek, és így folyamatosan pusztítják az életet; vagy elfeledjük azt, hogy ezeket az énekeseket, meg az ő tojásaikat és fiókáikat milyen nagy mértékben pusztítják más madarak és ragadozók.

Minél alacsonyabb rendű a szervezet, annál a kevésbé érzékeny, és annál gyengébben reagál az ingerre; minél magasabb rendű, annál fogékonyabb, és annál hevesebben reagál a külső valóságra.

Az akarat és célszerűség mind a tökéletesedő alkalmazkodás következménye. A mimikri, az utánzó- és védekezőszín. A legjobban alkalmazkodók életben maradása az, hogy az az út, amelyet a természetes kiválasztódás épít, talán maga az öntudat kialakulásának és születésének útja.

A vírusok létének egyetlen értelme további vírusok előállítása. Persze végső soron ugyanez igaz a tigrisre és a kígyóra is, de ezek legalább nem látszanak olyan feleslegesnek. (…) Jómagam még adakoztam is a tigrisek megmentésére, de ki adakozna a nátha megóvására?

Az érzelmi infantilizmus genetikai kódoltságához hasonló hiedelem, hogy a pasikban mindig ott munkálkodik a vadászösztön, ami újabb és újabb hódításokra sarkallja őket. Egy férfinek tényleg mindig több nő kell?

Az, hogy az állatvilág részei vagyunk, sok ember számára kellemetlen információ. Én azt gondolom, hogy az állatvilág a maga módján legalább olyan jó, mint az emberi világ. Az állatok funkcionálisan tökéletesen megfelelnek a saját környezetüknek, beleértve a társas környezetüket. Egy kutyafalkában a társas lét nagyon gazdag, és érzelmileg is komplex világot jelent, ami semmivel sem alább való az ember világánál.

Minden élőlénynek adnia kell és kapnia. Levegőt, vizet, tápanyagot, amit akarsz. Mindennek kapcsolatban kell lennie a környezetével. Ez az élet definíciója.

A mindennapi tapasztalat és a történelem arra tanít, hogy a biológiában és az orvostudományban az ész ritkán távolodhat el a tényektől anélkül, hogy el ne tévedjen.

Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.

Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet – vagyis az evolúció – páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.

A DNS szemszögéből nézve az egész biológiai világot olyan eszköznek tekinthetjük, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja. Ebben a megvilágításban nézve a DNS csakugyan a legfőbb parazitának tűnik.

Ha egy sejt mind­azokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például a felhám, a bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen törzs- vagy egyedfejlődése korábbi szakaszá­nak megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelen­ti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, te­kintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb fokú a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat. (…) Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkez­dik táplálni, csak akkor kezdődik a daganat halá­los, áttételes növekedése. Ezt az analógiát továbbvezetve, az ember, aki­nek társadalmi magatartásnormái megrekednek az infantilizmus állapotában, szükségszerűen a társadalom parazitája lesz.

Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulaj­donság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei fele­lősség nélküli játéka lenne. (…) Egy lelkileg ép ember és egy pszi­chopata (…) nem külön­böznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.

Egyetlen gén (…) nagyon ritkán határozza meg az organizmus valamely pontosan azonosítható részét. Ehelyett valamilyen fehérje felszabadulását határozza meg a fejlődés meghatározott időpontjaiban, egy felfoghatatlanul bonyolult recept alkotóelemét, mely általában hatással van más részek felépítésére, amelyekre viszont sok más gén is hatást gyakorol.

A kétoldali szimmetriával rendelkező testek arra terveződtek, hogy egyenes vonalban mozogjanak előre. Az okok nyilvánvalóak. Egy aszimmetrikus testtel rendelkező lény körbe-körbe járna, egy aszimmetrikus érzékszervekkel megáldott lény csökönyösen testének csak egyik oldalát figyelné, bár a másik oldalon is történhetnek hasonlóan érdekes dolgok.

Miközben beszélgetünk, minden másodpercben egymillió sejt hal meg a testedben, és ugyanennyi születik. A halál tehát benned él. Nem az ellenséged. A részed.

Míg az alfahímek gyakran kitűnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva – termet, erő, gyorsaság, szépség -, s az evolúció választotta ki őket eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az összes bigét, a bétahím génje nem úgy maradt fenn, hogy találkozott az ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben elkerülte. (…) A bétahím ritkán a legerősebb, vagy a leggyorsabb, de mert számít a veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím vetélytársakat. A világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán forog

A legnagyobb mértékben szégyenletes az, hogy egy értelmes lélek oly istenien megépített házban lakozik, mint a test, és teljesen ismeretlen előtte annak pompás szerkezete.

Minthogy a tavakat és a folyórendszereket szárazföldek gátja választja el egymástól, azt gondolhatnánk, hogy az édesvízi élőlények egy-egy vidéken belül nem terjednek el széles körben. És mivel számukra a tenger látszólag még ennél is nehezebben leküzdhető akadályt jelent, azt is hihetnénk, hogy ezek a lények nem jutottak el távoli vidékekre. Valójában épp fordított a helyzet.

A távoli múltban legalább öt természetes kihalás fordult elő, közöttük pedig számos kisebb kihalási hullám. Mindegyikük jócskán megváltoztatta az evolúció menetét. A tömeges kihalások nagyon ritkák, és évmilliók választják el őket egymástól. A legutóbbi ilyen esemény 66 millió évvel ezelőtt történt, az azt megelőző pedig 140 millió évvel korábban. Sok biológus szerint az az egyre fokozódó ütem, amellyel az ember elhasználja a természetes erőforrásokat és a teret, máris elindította a hatodik tömeges kihalást – egyben az elsőt, amelynek okai nem természetes folyamatok, hanem mi magunk.

Húzd ki magad, Kétlábú Majom! Bár a cápák legyőznek téged úszásban, a gepárdok futásban, a sarlósfecskék repülésben, a csuklyásmajmok ügyesebben másznak, az elefántok erősebbek, a mamutfenyők jóval túlélnek téged, mégis nálad a legnagyobb kincs: az, hogy megérted azt a kegyetlen folyamatot, amelynek létedet köszönheted.

Azt kérem Öntől és az egész világtól, hogy adjanak meg valamilyen általános különbséget az ember és a majom között, amely összhangban áll a természet történetének alapelveivel. Én magam természetesen nem ismerek ilyent. (…) Ha a majmot embernek nevezném, vagy az embert majomnak, akkor az összes teológus azonnal nekem esne. Pedig talán a természettudomány szabályait követve ekként kellene eljárnom.

A szimmetria típusában akkor léptek fel az első változások, amikor az állatok egy része megtelepedett a tenger fenekén, más része viszont aktív helyváltoztató képességre tett szert. A tengerfenéken megtelepedett, gömb alakú szervezetben kialakult egy felülről lefelé húzódó tengely. (…) Az aljzaton rögzült élőlények gömbszimmetriája sugaras szimmetriába ment át, amely napjainkban csaknem az egész növényvilágra jellemző. (…) De mihelyt egy állat képessé vált arra, hogy helyét változtassa, (…) testének felépítése máris megváltozott. Elölről hátrafelé húzódó tengely alakult ki benne. Testén már nemcsak a felső hát- és az alsó hasoldal különült el egymástól, hanem az elülső és hátulsó testvég is.

A régi nézeteket valló természettudósok ragaszkodnak a biblikus felfogáshoz, a mózesi teremtés-monda tanához, s annak kronológiai alapján mind a világot, mind magát az emberiséget csak 5000-6000 esztendősnek tartják. Akad köztük olyan is, aki nemcsak a teremtés évét, de hónapját és napját is kiszámítja. Mások azt is tudni vélik, hogy az ősi patriarcháknak milyenek voltak a testi adottságaik, így pl. Henrion francia akadémikus kiszámította, hogy Ádám 27 méter, Ábrahám 9 méter, míg Mózes csak 3 méter magas volt – s ezt a francia akadémián erősen bizonygatta is.

Miért annyira fontos, hogy az evolúciónak, ennek a természeti folyamatnak legyen matematikai modellje? (…) Ha a matematikusok szakmai intuíciója azt súgja, hogy mégiscsak kell lennie egy ilyen modellnek, és nagy erőfeszítések ellenére sem sikerül ilyet építeni, az nagyon komolyan veendő jel. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor állítólag egyszer két penny hiányt találtak az angol bank mérlegében, és ahelyett, hogy valaki a zsebéből betette volna ezt a pénzt a kasszába, hetekig kutatták a hiány okát, és végül egy kitűnően álcázott sokmilliós sikkasztásra bukkantak.

Valójában nem azokat a tulajdonságainkat tekintjük öröklött tulajdonságainknak, amelyekben hasonlítunk az őseinkre, hanem azokat, amelyekben hasonlítunk hozzájuk és különbözünk másoktól. Amikor a rokonság kíváncsian vizslatja az újszülöttet, általában olyasmiket hallunk, hogy milyen göndör a haja, ezt biztosan az apjától örökölte, vagy a szeme éppen olyan, mint a dédanyjáé volt. Olyasmit viszont sohasem hallunk, hogy nézd már, két lába van, ezt vajon kitől örökölhette?

A legtöbb faj elvégzi saját fejlődését, menet közben ókumlálja ki a dolgot, ami pontosan az a módszer, amit a Természet szándékolt. És ez az egész roppant természetes meg szerves meg összhangban áll a világmindenség titokzatos körforgásával, amely azt hiszi, hogy semmi sem ad olyan jól egy fajnak erkölcsiséget (…), mint az évmilliókig tartó, igazán csalódást keltő “próba és tévedés” módszer. Ez alkalmasint rendben is van a faj szempontjából, ám a ténylegesen belekeveredett egyének szemszögéből igazi disznóság.

A monogám állatok a párjukon kívül gyakran agresszíven viselkednek mindenki mással szemben; azt is lehetne feltételezni, hogy azért agresszívek, mert monogámok. De néha azért monogámok, mert agresszívek.

A DNS semmit sem tud és semmit sem gondol. Egyszerűen csak van. Mi pedig úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül.

Az evolúcióval kapcsolatban rendelkezésünkre álló jelenlegi bizonyítékokat tekintve az evolúció csakis tény lehet, egyébként olyan szélhámosságot kellett volna elkövetnie a teremtőnek, amelyet kevés istenhívő tulajdonítana neki.

Gondolják csak el! Egy bolygón, de könnyen meglehet, hogy az egész világegyetemben egyetlen bolygón azok a molekulák, amelyekből normális esetben egy darab kőnél bonyolultabb dolgok nem szoktak kialakulni, most fogják magukat, és olyan kő nagyságú anyagdarabokká állnak össze, amelyek futni, ugrani, úszni, repülni, látni, hallani tudnak, meg elkapni és felfalni más hasonló lelkes összetett anyagdarabokat, némely esetben pedig még gondolkozni, érezni, sőt megint más anyagdarabokba beleszeretni is képesek.

Az evolúció működése olyannyira ellentétes a világgal kapcsolatos hétköznapi feltételezéseinkkel, hogy megértése minden alkalommal megrázó.

Bizonyos preferált szavak túlélése vagy megőrzése a létért való küzdelemben a természetes kiválasztódás esete.

Igaz, az evolúció konzervatív folyamat, de nem lehet annyira konzervatív, vagy ha igen, mindannyian még mindig békanyál lennénk.

A káposztának, amely ugyancsak darwini lény, semmivel sincs több kedve táplálékká válni, mint nekünk, és minthogy viselkedésével nem tudja megvédeni magát, vegyi hadviseléshez folyamodik.

Már több mint hárommilliárd éve léteztek élő szervezetek a Földön anélkül, hogy tudták volna, miért, amikor végül is egyikük számára megvilágosodott az igazság. Az illetőt Charles Darwinnak hívták.

A természetes kiválasztódás egy rendkívül magas fokú valószínűtlenség létrehozásának mechanizmusa.

Gondos megfigyelések igazolták, hogy az átlagos csecsemő minden nehézség nélkül képes megkülönböztetni anyja mellének illatát más nőkétől.

Az újszülött legtöbb vonatkozásban gyönge testileg, de egyvalamiben hihetetlen erőről tesz tanúbizonyságot. Születése napjától kiváltható nála az ujjak erős fogóreflexe. Olyan izmos a marka, hogy képes a szülői mutatóujjon függeszkedni a levegőben. Fantasztikus tornamutatvány egy ilyen védtelen, magatehetetlen kis jószágtól.

Ha az újszülött úgy érzi, hogy leesik, egészen különös módon reagál. Pontosan úgy csinál, mint a majomcsecsemő, aki az anyjára próbál csimpaszkodni. Mozdulata azonban tétovább és többnyire hatástalan is, de ennek nincs jelentősége, hiszen az emberanya sem rendelkezik többé oltalmazó szőrzettel. Az ember újszülött megkapaszkodási kísérlete röpke emlékeztető ősi származására.

Általános szabályként: ha ma egy biológus azt látja, hogy egy állat olyasmit csinál, ami egy másiknak hasznára van, akkor azt tételezi fel, azt vagy az a másik egyed manipulálja, vagy a dolog finoman önző.

Bármily számos is az élők létformája, bizonyos, hogy a halottaké – vagy inkább a nem élőké – összehasonlíthatatlanul nagyobb.

A kihalás csupán lehatárolta a csoportokat, de semmi esetre sem az hozta létre őket. Ha ugyanis hirtelen újra felbukkanna a Földön valaha élt összes forma, akkor annak ellenére, hogy a csoportok meghatározását lehetetlen volna megadni, mégis lehetséges volna egyfajta természetes osztályozás, vagy legalábbis természetes elrendezés.

Miféle korlátot lehetne szabni egy olyan erőnek, amely hosszú korokon átnyúlva működik, és minden lény alkatát, felépítését és szokásait szigorúan megvizsgálja: támogatja a jókat, elveti a rosszakat? Nem látom, hogy ezt az erőt bármi korlátozhatná abban, hogy az összes élő formát lassan, szépen hozzáalakítsa akár a legbonyolultabb életviszonyokhoz is.

Próbára teszi a képzeletet elhinni, hogy a páva farka ekképp alakult ki; és mivel én elhiszem, ezért hiszek ugyanebben az elvben, némileg módosítva, az emberre alkalmazva is.

Sok állat rejtőzködik, de nem gondolják, hogy rejtőzködnek. Sok állat csapatokba csoportosul, de nem gondolják, hogy ezt teszik. Sok állat követ valamit, de nem gondolják, hogy követnek. Ezek az állatok csupán haszonélvezői az ezeket az ügyes és célszerű viselkedésformákat irányító idegrendszereknek, amelyek anélkül működnek, hogy a gazda fejét gondolatokkal terhelnék meg, vagy bármi egyébbel, ami csak halványan is a gondolatra emlékeztetne – olyan gondolatokra, amelyeket mi, gondolkodó lények gondolunk.

Minden kép, amely az öt érzékszerv révén az emberi agyba jut, beágyazódik valamely apró sejtbe, ahol összezsugorodik és elhal használatlanul, vagy élénk és egészséges lesz az állandó használat révén.

Az inger és a válasz között van egy rés. Ez a rés foglalja magába a szabadságunkat és képességünket arra, hogy megválasszuk a reagálásunkat. Ezeken a választásokon múlik a növekedésünk és a boldogságunk.