Furcsa, ha van egy élő művünk, egy szörnyű mutáns verziója önmagunknak, aki szabadon rohangál és mindent tönkretesz. Vajon a szülők is így éreznek?

Néztem, hogy játszik a géppel, s egyszerre minden megvilágosodott. A Terminátor sohasem áll le, sosem hagyja magára, sohasem fogja bántani. Nem kiabál vele, nem rúg be és nem veri meg. Nem mondja, hogy nincs ideje foglalkozni vele. Mindig vele marad, és ha kell, meg is hal érte. Pótapák jöttek-mentek az évek folyamán, és csak ez a lény, ez a gép az egyetlen, aki megállja a helyét.

Felhőtlen gyerekkoromat a szüleimen túl az engem sok mindenben leköröző bátyámnak köszönhetem. Ahogy azt az elhatározást is (…), hogy ha egyszer lesz gyerekem, és ha a sors nem gátol ebben, akkor nem egy lesz, hanem legalább kettő. Mert a testvér az jó.

Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek… Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében – akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (…) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen.

A kiegészítő erkölcstan és morális irányítás anyámnál maradt: a szennyet nem tűrő magatartás elengedhetetlenségét és a gyalázatot élete árán sem vállaló meg nem alkuvás fontosságát tőle tanultam.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása; Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

Annyira szeretem anyát! Nem érdekel, hogy nyálasan hangzik. A következő születésnapomon szerintem én fogok ajándékot venni neki. Szerintem ez lenne a jó szokás. A gyerek kapjon mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az anyukája is ott volt, amikor megszületett.

A gyerekek sosem ismerik meg igazán a szüleiket. Kisgyerekként csodálják, hősnek tartják őket, kamaszkorukban bosszankodnak vagy akár szégyenkeznek miattuk. Aztán amikor felnőnek, a szüleiket közönséges halandóknak látják.

Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerűségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.

Ha szülő vagy és boldog akarsz lenni, akkor ne várd lélegzet-visszatartva, hogy a gyerekeid hálásak legyenek. Ha mégis olyan gyerekeid vannak, akik hálásak neked, akkor ők a kevés kivételek. Akkor igazán szerencsés ember vagy.