Gyerekként a szüleinkkel a hátunk mögött ültünk a fogadóórán. Ha a tanár valami negatívat mondott a “munkánkkal” kapcsolatban, apám előre lépett, és lecsavart egy nyaklevest – épp úgy, ahogy más szülők is tették a gyerekeikkel.

A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.

A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább. Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert, az emberi kapcsolatokat – és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm-, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki.

A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.

A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.

Kilenc unokám van, közülük az egyik kilenc hónapos, egy másik tíz hónapos, és néha ránk vannak lőcsölve. Megállapíthatom, hogy nem véletlen, hogy a fiataloknak van gyerekük. Mert annál fárasztóbb dolgot, mint egy kisgyerek után rohangálni, el sem tudok képzelni.