Én nem elsősorban gyerekeknek készítek filmeket, hanem a bennünk élő gyereknek, legyünk akár hat vagy hatvan évesek.

Ha valaki gyereket vállal és gyereket nevel, komolyan oda kell tennie magát, hogy mindent megadjon nekik. És itt nem az anyagiakra gondolok, hanem a szeretetre, a lelkiekre. Nehéz, hogy ne törjük le a szarvukat, de azért próbáljuk őket irányítani, az általunk gondolt helyes útra terelni.

A gyerekek játékos mosolyukban megmutatják nekem a mindenkiben lakozó Istent. Ezek a gyerekek emlékeztetnek az élet értékeire, különösen a fiatalok, akiket még nem érintett meg a gyűlölet, az előítélet és a kapzsiság. Ma, amikor a világ ennyire zavaros, és a gondjai ennyire bonyolultak, a gyerekekre jobban szükségünk van, mint valaha.

A szívem mindig megszakad, amikor látok egy kisgyereket, aki szenved. Vagy egy kisgyereket, aki elvesztette a szüleit. Vagy szülőket, akik elvesztették a kisgyereküket. Állandóan meghasad a szívem ilyenkor.

A gyermekek nem olyanok, mint egy váza, amibe belerakom a virágot, és úgy rendezem, ahogy én akarom.

Elsősorban az a fontos, hogy a gyerekek jókedvűek, vidámak legyenek. Mit ér az élet, ha valaki belekeseredik?

Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.

A gyerekeket, az egészségesebbeket, az épeket, a jobbakat, ügyesebbeket meg kell tanítani arra, hogy szolidárisak legyenek a gyengébbel, az elesettebbel, a kisebbel, a sebzettebbel szemben.

Csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek. (…) Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak…