A mi időnkben nem volt internet meg tablet, de akkor is voltak gyerekek, akik rádióztak, olvastak vagy mással töltötték a szabadidejüket. Vagyis akkoriban is léteztek érdeklődő meg nem érdeklődő gyerekek – ez nem változott, csak napjainkban már több lehetőség van, amivel a fiatalok el tudják tölteni a szabadidejüket akár hasznosan, akár haszontalanul. Ma is sok gyerek jár le az edzésekre. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideig marad, viszont abban sincs változás, hogy ma is csak a kitartóakból lesznek eredményes versenyzők. Ezért dolgozom.

Személy szerint sosem voltam egy harcos típusú, verekedős gyerek, bár magam körül azért láttam rengeteg erőszakot, de nem hinném, hogy ez bármivel is több volt, mint amit egy átlagos városi fiú lát gyerekkorában.

 A gyerek sok örömet okoz, de ez az öröm amolyan transzcendentális pillanatokban nyilvánul meg, amelyekért megéri minden fáradság. A mindennapok örömét azonban a kutatások szerint nem fokozza.

Gyerekként mindenki meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk, mit vár tőlünk. És mi behódolunk, hogy boldoggá tegyük az anyánkat, vagy hogy elfogadjanak a menő srácok a suliban, vagy mert nincs más választásunk. Arra kondicionálnak minket, hogy a szeretetért és az elfogadásért cserébe nekünk is mindig adnunk kell valamit. Ha azt teszed, amit mondok, akkor szeretni foglak. Gondoljunk csak bele! Pontosan ezért fosztjuk meg magunkat az önszeretettől – mert ezt tanultuk gyerekkorunkban.

Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára,
méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.