Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán,
vagy pusztára?
(…)
Akár erdő,
akár folyó,
gyönyörű a
vakáció!
Zelk Zoltán
1906. december 18. - 1981. április 23.
József Attila és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.
Ne szánakozz rajtam. Ha keserű is
távozásod, mily szép az emlék,
mit bennem felejtesz.
Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó… jó ismerős,
kitől el sose válnék –
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.
A nagy emberek leszármazottjai mindig szerények és bátortalanok. Legszívesebben letagadnák származásukat, hiszen így visszanyernék szabadságukat, nem kérnék számon minden cselekedetüktől, hogy méltó-e a nagy elődhöz.
Nehéz vagyok? Nekem se könnyű,
hogy már csak téged lélegezlek,
mit adhatok? mit kérjek tőled?
próbáld megszokni, hogy szeretlek.
– Ha lehetne, szeretnéd
újrakezdeni?– Miért, lehet egy partit
kétszer elveszíteni?
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.
Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.
(…)
Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! S lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.
Hóval lepett égi úton
Mikulás már útra kél,
csillagok szállnak fölötte,
s vígan fut véle a szél.
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.
A rádiót figyelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
Bead, s aztán… haj, balszerencse!
Kocsis fejese kapufára
Csattan… de jő Bozsik, s bevágja!
S Hidegkúti talál megint utat
A kapu előtt, s benn a féltucat!
Erdőt, hegyet, tengert, folyót,
kék cinkét, csecsemőt, ha láttam,
lelkem csak azt mondogatta:
milyen szép az Isten!