Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán,
vagy pusztára?
(…)
Akár erdő,
akár folyó,
gyönyörű a
vakáció!

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Ne szánakozz rajtam. Ha keserű is
távozásod, mily szép az emlék,
mit bennem felejtesz.

Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó… jó ismerős,
kitől el sose válnék –
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.

A nagy emberek leszármazottjai mindig szerények és bátortalanok. Legszívesebben letagadnák származásukat, hiszen így visszanyernék szabadságukat, nem kérnék számon minden cselekedetüktől, hogy méltó-e a nagy elődhöz.

Nehéz vagyok? Nekem se könnyű,
hogy már csak téged lélegezlek,
mit adhatok? mit kérjek tőled?
próbáld megszokni, hogy szeretlek.

– Ha lehetne, szeretnéd
újrakezdeni?

– Miért, lehet egy partit
kétszer elveszíteni?

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.