Mindig túlságosan szűkre szabjuk személyiségünk határait. Csak azt számítjuk bele, amit egyénnek nevezünk, és amit megkülönböztetünk a többitől. Pedig valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét, (…) ugyanúgy a lelkünkben is benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt.

Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, akkor őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági zavarok – és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően kussoló alattvaló legyen belőle.

A személyiség, az egyéni lélek, amiről – az atmanról – az indiaiak úgy tartották, hogy átok és teher, és a legfőbb cél, hogy visszaolvadjunk a világlélekbe, a brahmanba. Bizony változnak az idők és a célkitűzések.

Tudom, merre tartok, és tudom az igazságot. Nem kell annak lennem, aminek te akarsz. Szabadon lehetek az, aki lenni akarok.

A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak.