Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
– Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.

“Mink már összetanultunk”- mondta az öreg, de a fiúk emögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével.

Nem vagyok képben, soha nem vagyok magamnál!
A tükörbe nézek: -Tirpa, te egy barom maradtál!
De inkább leszek ilyen tesó, mint egy unott bárány!
Hölgyeim és uraim, íme a bukott bálvány!

Bármivel foglalkozol is, ne add fel! Mérd fel, és aknázd ki az erősségeidet! Mindnyájan tudunk nyújtani valamit, hiszen különböző egyéniségek vagyunk, és már korábban megmondtam: nem fogadok el kifogást! És amikor az életedről és a szeretteid jólétéről van szó, a kifogások keresését te sem engedheted meg magadnak!

Hogy milyennek látom önmagamat? Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.

Állandó harc lenne az életem, ha nem hagynék rá egy csomó mindent. Amikor tükörbe nézek, néha alig ismerek magamra… Mintha már nem is én lennék… Már eltűnt az egyéniségem egyik része. Mert abszolút nincs kedvem harcolni. Hagyom magam… elnyomni.