Mi van, ha ez nem az az életünk, ami eredetileg lenne? Mi van, ha volt valami más életünk, és valamiért megváltoztattuk?

Ha tehetetlennek érezzük magunkat az ismeretlennel szemben, haragra gyúlunk, hogy tápláljuk a sorsunk feletti ellenőrzés illúzióját – még abban az esetben is, ha dühünk saját magunk ellen irányul.

Ha meg akarod változtatni a sorsot, akkor a következményekért is felelősséget kell vállalnod. Ugyanis nem változtathatod meg csak egyetlen lény sorsát: mindenki sorsa összekapcsolódik.

Én nem hiszek abban, hogy a “jobbak mennek el”, a rosszak pedig megússzák, sőt abban sem, hogy az igaz hívők csodálatos módon meggyógyulnak, míg a többiektől megtagadják az égiek a gyógyulást. Szerintem a sors sakktábláján nincsenek különválasztva a jók meg a rosszak.

Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen. Néhányan azért, hogy megcsaphassa őket a villám. Néhányuknak jó érzéke van a zenéhez. Vannak, akik művészek. Vannak, akik úsznak. Vannak, akik értenek a gombokhoz. Néhányan színészek. Néhányan pedig anyák. És vannak, akik táncolnak.

Nehéz volna pontosan számot adni azokról az átmenetekről, amelyek hol előrelépésnek, hol visszakozásnak tűnnek, az Isten vezérelte embernek mégis mind javára és hasznára kell hogy szolgáljanak.

Szeretjük magunkat független lénynek tekinteni, aki ura a saját sorsának. Közben pedig elképesztően függünk egyrészt a környezettől, másrészt ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek. Egyszerűen bármi, bármikor megtörténhet. Illúzió, hogy a sorsunk kézben tartható.