Tizennégy évesen beleakadtam egy szárítókötélbe, ami feltépte a nyakam. 2001-ben a sztrókot éltem túl, és egyszer a villám is belém csapott, nem tudom, mi vár még rám.

Bármi történjék velünk életünk során, az már valószínűleg jó ideje lesben állt. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerülje az ember, nem elég csak a végzetünkkel szembeszállni, nem elég csak az időt megállítani, vissza kell térni a kezdet kezdetéhez. A kezdetet pedig csak akkor találjuk meg, ha a jó oldalon vetjük fel életünk könyvét.

– Azt mondtad, nem hiszel a sorsban.
– Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket, abban, hogy összehozza őket.
– És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?
– Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik.

Hiába mondja az ember, hogy nincs félnivalója, semmit nem hagyott ki és mindent számításba vett, leginkább azokat a dolgokat nem vesszük észre vagy észleljük túl későn, melyek az orrunk előtt vannak… menekülünk… de ahogy próbáljuk elkerülni a végzetünket, úgy sodródunk egyre inkább az elkerülhetetlen sorsunk csapásába.

A sors a legnagyobb dolgokat is jelentéktelen apróságokkal szokta eldönteni.