Vannak napok, amikor a karma egyből kiegyenlít mindent.
Laurell Kaye Hamilton
A szél átsuhant a fák között. Száraz levelek viharzottak át az úton. Az éjszakát apró, sietős neszek töltötték be. Rohantak, rohantak – mi felé? Mindenszentek estéje felé. A levegőben lehetett érezni a Halloweent.
– Imádom az ilyen éjszakákat – szólalt meg Larry.
Soha egyetlen kormánnyal sem elégedett mindenki, a politika természete, hogy mindig vannak, akik utálják a hatalmon lévőket.
Senki nem szokott átkot szórni, mert nagyon sokat árt vele a saját karmájának is. Ha valakire átkot küldesz, az mindig visszaér hozzád. Anélkül soha nem hozhatsz létre igazán gonosz varázslatot, hogy ne fizetnél meg érte magad is. A szabály alól senki sem bújhat ki, még a halhatatlanok sem. Ez az oka annak, hogy olyan ritkák az igazi átkok.
Minél makacsabbul bizonygatod az ártatlanságodat, annál biztosabbak benne, hogy hazudsz.
Kiszínezhetjük az igazságot vörösre, lilára és zöldre, meggyőzhetünk arról, hogy a fekete valójában fehér, de hazugságot a szánkon nem ejthetünk ki.
A válogatott hazugságok épp annyira a segítségünkre lehetnek, mint az igazság.
A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás.
Ihatatlan kávé nem létezik, csak akaratgyenge ember!
A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.
Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltűntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.
Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (…) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.
A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Nincs nagyobb kín, mint a szerelem. Mazochistáknak és kezdő önsorsrontóknak melegen ajánlom. Jobb híján.
A nagy szerelem sem olyan, mint a versekben. Van a mámor meg a szenvedély, de később csak a fájdalom marad. És az utóbbi sokkal tovább tart.
Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.
Néha, nagy ritkán magamban beszélek. Remek tanácsokat adok magamnak. Időnként még meg is fogadom őket.
Ahhoz nem szeretsz eléggé – ráncolta homlokát, és egyetlen szeme értetlenül csillogott -, hogy azért sírj, mert nem tudtunk egymástól elbúcsúzni.
1963. február 19. —
amerikai horror és sci-fi író