Talán hit és hitetlenség ugyanannak az éremnek két oldala. Megfordíthatjuk az érmét, de nem tüntethetjük el azt az oldalt, amelyiket éppen nem nézzük.
Ne az autizmus húzta határokat nézd, hanem a sok jót, amit azon felül kaptam tőle.
Kinek volt igaza? Szapolyainak vagy Ferdinándnak, Bocskainak vagy II. Rudolfnak, Bethlen Gábornak vagy II. Ferdinándnak, Rákóczinak vagy I. Józsefnek, Kossuthnak vagy I. Ferenc Józsefnek? A maga szempontjából mindegyiknek, a másikéből azonban egyiknek sem. A történésznek véleményem szerint felül kell emelkedni ezeken a kortárs ellentéteken, s igazságosztás helyett a politikusok motívumait, törekvéseik reális vagy irreális jellegét kell bemutatni. A 20. század esetében ugyanez a helyzet, csak az akkori szereplők megítélése ma még jóval érzékenyebb úgy, mint a több évszázaddal korábbiaké.
Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé. Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva – hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen – ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: „olyannak szeretlek, amilyen vagy”, nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
A pénz jelenthet bőséget, szépséget, egészséget, jelentheti az élet meghosszabbítását is, jelenthet bűnt, betegséget, jelenthet nyugalmat vagy nyugtalanságot, jelenthet áldást vagy átkot, de az egyén szempontjából jelenthet valamit, ami minden körülmények között felbecsülhetetlen érték, jótétemény, öröm és boldogság, jelenti tudniillik a függetlenséget.
Gyakran kérdik, hogy a királyok rendeltettek a népekért vagy a népek a királyokért. A válasz egyszerű: a népek az államért teremtettek, amelynek testét alkotják, míg a kormányzat képviseli a főt. Mindketten az egészért vannak. Egy óra mutatóját éppoly kevéssé alkották a fogaskerekek számára, mint a fogaskerekeket a mutatóért: mindketten az óráért vannak.
Szóval: élünk, mint hal a vízben. Ezt a hasonlatot minden ember ismeri, és minden ember tudja, hogy a halak jólélnek a vízben. A halak nem ismerik a hasonlatot, és nem is tudják, hogy ők jól élnek. Ha tehát nagyot csobban a víz, és ezüstös villanással vágódik fel a hal a levegőbe, teljesen indokolatlan azt mondani, hogy:
– Ejnye, de jó kedve van annak a potykának… – mert a potyka talán kétségbeesett halálfélelmében ugrott ki a csuka vagy harcsa elől, esetleg a fájdalomtól, melyet a lerázhatatlan halpiócák okoznak.
















