Minden gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket. Nem szükséges a terheket tovább hurcolnunk, ezért könnyedebben, nagyvonalúbban lehetünk jelen a mostani kapcsolatainkban.

Mi volna, ha minden évben egyetlen napra felvennénk egy pólót, amelyre reggel felírjuk a titkunkat? Hatalmas, színes, ragyogó, harsogó felirattal hirdetnénk ki azt, ami miatt a leginkább félünk az emberek ítélkező tekintetétől. Feltüntetnénk magunkon: “Igen, én ez vagyok, és az év háromszázhatvannégy napján szenvedek attól, hogy nem fogadtok el.” Mindannyian láthatnánk egymás gyöngéit, és felismerve, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az előítéleteket, a rosszindulatú pletykálást és az egymásról és önmagunkról gyártott hazugságokat felcserélné az együttérzés.

Aki vállalja a közönség előtti szereplést, annak vállalnia kell a tapsot meg a füttyöt is. Nincs apelláta. A közönség kegyetlen is, azt ki kell szolgálni.

A hallgatás hit, amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni, amikor lemondasz a világról, hogy az Úrral lehess, amikor nem törődsz azzal, hogy megértsenek téged, mert elegendő neked, hogy az Úr megért, a hallgatás hit.

Amikor megalkuszom, akkor nem merem kimondani azt, ami bennem van, és hagyom, hogy a másik azt tegye velem, amit ő akar. Inkább tűrök, és némán szenvedek.

Többek szerint egy állat, egy gátlástalan és kibírhatatlan barom vagyok, aki a társadalom korlátait, konvencióit nem hajlandó csak azért betartani, hogy mindenki szeresse. Aki így elfogad, az a barátom, aki nem, azzal nincs dolgom.