Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.
A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény – hogy megkapjuk-e, amit akarunk – határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.
Az ember alkatilag nem alkalmas rá, hogy egész nap üljön. Nem nekünk valók az ismétlődő, apró mozdulatok sem, amelyek a mai szakosodott munkafolyamatokkal együtt járnak. Testünk a tulajdon mélyéből, lényegéből fakadó nagy, változatos mozdulatokra áhítozik. Attól borul föl a test egyensúlya, hogy egész nap kicsi, ismétlődő mozdulatok sorára kényszerítjük, például gépelünk, élelmiszerek vonalkódját olvassuk le, húspogácsát fordítunk meg a sütőlapon, vagy kattintgatunk az egérrel.
A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.
A nehézségek legyőzése maga az élet.
Egy ultrafutónál semmi sem olyan fontos, mint a lelkiállapot.
Könyvet írni olyan, mint az ultrafutás. Vannak benne emelkedők, melyek igencsak próbára tesznek, és elakadások, amikor semmi nem látszik olyan nehéznek, mint a soron következő lépés. Máskor szinte erőfeszítés nélkül suhan az ember, és ilyenkor azt hiszi, most már mindig így lesz.
Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.
Az vagyunk, akivé a múltunk tesz, és akaratlanul is folyton tervezzük a jövőt.
Mindenki élhet egyszerű, boldog életet, amilyenre rendelve vagyunk, a földből és a földön. Mindannyian élhetünk teljes erőből, romlatlan örömmel.
Mindenki veszít néha. Nem kapja meg, amit akar. Barátai, szerettei távoznak. Megbán korábbi döntéseket. Igyekszik, ahogy bír, mégis kudarcot vall. Nem a vesztés számít. Hanem a módja. Hogy mit kezd a vereségével.
Csak az győzhet, aki fölismeri: a győzelem nem fontos.
Futóösvények, friss levegő, némi víz és ennivaló, ép test – mi más kellhet még, hogy a földdel egynek érezzük magunkat?
Hol vannak a határaim? És hogyan tudhatom meg, ha nem úgy, hogy megpróbálom meghaladni a határaimat? (…) Ezt a kérdést fölteheti – és meg is válaszolhatja – magának mindenki, aki elég szerencsés ahhoz, hogy saját komfortzónájából kilépve keressen valamit, ami kell neki.
Ha az embernek módja van demoralizálni a versenytársát, tegye meg.
Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogyan a díjhoz elérünk, hozhat békét és örömöt nekünk.
Ez történik, amikor az ember megnyer egy versenyt, különösen kétszer egymás után. Célponttá válik.
A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.
Az a lényeg, hogy kegyelemben, tisztességben éljünk, figyeljünk a világra, és rázzuk le az életünkre települő mesterséges elmeszüleményeket, elvárásokat.
A jó minőségű élelmiszer nem más, mint olcsó egészségbiztosítás.
