A világban gyorsan növekvő káosz uralkodik, kis túlzással a megvezetett emberek őrült igyekezettel rohannak, vagy épp mosolyogva sétálnak a vesztük felé. Végig ülök egy estét a barátaimmal, hallgatom őket, és nem értem, hogyan tudnak tájékozódni, képet alkotni a szándékosan létrehozott káoszban, ahol a rossz szándék dominál, s ahol a feltűnési vágy, a pénzsóvárság, a lökdösődés a hajtóerő. Néhány kattintásért bármit. Én maradnék a zongoránál.
Ez egy zsúfolt bolygó, és a túlélés egyetlen módja, ha megtanuljuk, hogyan jöjjünk ki egymással. Eldönthetjük, hogy vezetés-e az, ha az összes embert elintézzük, aki ellenünk van. Ez azonban igazán sosem működött, ugye? És a demokrácia nem erről szól. Ideje, hogy visszatérjünk az alapokhoz. Egyáltalán mi a demokrácia? Milyen emberek vagyunk mi? Készen állunk rá, hogy azt tegyük, amit a jó fiúknak kell?
Napjainkban az egyház társadalmi tanításának kincseskamráját kínálja mindenkinek, válaszként egy újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia terén zajló fejlődésre, amely új kérdéseket vet fel az emberi méltóság védelmében.
Soha sem lehet előre megmondani, hogy valamely egyes ember mit fog tenni, de a legnagyobb határozottsággal megmondható, hogy bizonyos számú ember mitévő lesz. Az egyéniségek váltakozók, de az átlagok állandók.
A népek, ép ugy, mint az emberek, nem csupán a végre vannak a földön, hogy kedvükre éljenek s a haszon után lóssanak-fussanak; hanem gyakran kedvük és akaratuk ellenére is meg kell tenniök azt, a mit hivatásuk rájuk parancsol.
Nem hiszem, hogy jó ötlet olyan világot tervezni, ahol néhány ország azt mondja, hogy ha-ha-ha, mi nyertünk. Úgy gondolom, hogy minél virágzóbb lesz a világ többi része, … annál virágzóbbak leszünk mi is.
A pluralista társadalomban létre kell jönniük a munkaadók szervezeteinek – akár állami, akár magánmunkáltatókról van szó – és létre kell jönniük a munkavállalói szervezeteknek.
Arra törekszünk, hogy társadalmunk közszellemét illetően is, a munka társadalma legyen, a végzet munka értéke szerint osszon anyagi és erkölcsi elismerést.
(részlet a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusán mondott beszédéből, 1975)
A szabadság alázat, megértés, vagy csak egyszerűen türelem nélkül, anélkül, hogy vigyáznánk egymásra, a hatalmasok, az erősek demokrácia díszlete mögé rendezett egyeduralma lesz.
Az elfogyasztott élelmiszerből adódó kibocsátások csökkentésének van még egy módja: ha kevesebbet pazarolunk. Európában, illetve Ázsia és Fekete-Afrika iparosodott részein az élelmiszer több mint 20 százalékát egyszerűen kidobják, hagyják megrohadni, vagy más módon pocsékolják el. Ez rossz azoknak, akiknek nem jut elegendő étel, rossz a gazdaságnak, de rossz a klímának is. Az elpazarolt élelmiszer elrohadása minden évben annyi metánt termel, amennyi 3,3 milliárd tonna szén-dioxid felmelegítő hatásának felel meg.
Gusztustalan állatok vagyunk, piszkos kis szokásaink rabjai. Csak eszünk, szellentünk, vakarózunk, nevetgélünk és nemzeti ünnepeket tartunk.
Volt egy-két jó pillanatom. Fedél van a fejem fölött. Igaz, van egy csomó rendes ember, akinek nincs. Ők sem idióták, csak pillanatnyilag nem illenek bele a rendszerbe. Ami pedig állandóan változik. Reménytelen egy helyzet, és ha az ember a saját ágyában alhat este, már úgy érezheti, győzelmet aratott a rendszer fölött. Nekem szerencsém van, igaz, volt egy-két lépés, amit azért előtte jól átgondoltam. Ettől függetlenül igen szörnyű világ ez, és én legtöbbször sajnáltam azokat, akik benne élnek.
Az államnak egyik formája sem rútabb annál, mint amelyben a leggazdagabbakat a legjobbaknak tartják.
Korunkban alig van más eszközünk arra, hogy a nép szellemét merészségre neveljük, mint éppen a háború, pontosabban a háború merész vezetése. Csakis ez utóbbi által vagyunk képesek az érzelem elpuhulása és a kényelem iránti hajlam ellen hatni, amelyek lehúzzák a szakadatlan jólétben élő és az érintkezésben magas fokon tevékenykedő népet. A nép csak akkor reménykedhet szilárd talajt lelni a politika világában, ha jelleme és háborús szokásai állandó kölcsönhatásban erősítik egymást.
Te, kedves olvasóm, jelen pillanatban mindannak a gondolatnak a summáját testesíted meg, amely megfordult a fejedben eddigi életed folyamán. Csakúgy, mint én. Meg az a pasas ott az utca túloldalán. No és az a nő amott, aki éppen a bevásárlóközpontba igyekszik. Figyeld meg őket, tanulmányozd őket, nézz bele a szemükbe! Ők a földkerekség legérdekesebb teremtményei, és ők ruháztattak fel a legtöbb lehetőséggel. De vajon tudnak-e róla? Tisztában vannak vele, hogy a mindennapi életük a gondolataikat tükrözi? Tudnak bármit is arról, amiről mi itt értekezünk? Fájdalom, de nem! Legtöbben legalább is nem. A legtöbben egyszerűen csak megtartják azt a helyet, amelyet a társadalmi-gazdasági piramisban tudat alatt választottak maguknak osztályrészül. Fogalmuk sincs róla, hogy ha új csapások mentén kezdenek el gondolkodni (amit szokás a zseni definíciójának is tekinteni), új irányokat szabhatnak az életüknek.
Titokban mindenkinek elege van a politikai korrektségből, a nyalizásból. Mindenki tojáshéjon jár. Látjuk, hogy az emberek rasszizmussal és mindenféle mással vádolják a másikat. Amikor én fiatal voltam, ezeket a dolgokat még nem nevezték „rasszistának”.
A modern ember valóban elveszítette önbizalmát. Magabiztos fellépése mögött szellemi nyugtalanság rejlik. Technikai készségei és anyagi hatalma ellenére szellemileg egyre inkább elsatnyul, mert nem használja fel gondolkodási képességét.