A felelősség-nem-vállalás és -hárítás mára össznépi élettevékenységgé vált.
Társadalom idézetek
Az életképes kultúrák arra tanítanak, hogy az egyetemes igazság talpköve az élet, ennek mindenekelőtti- és feletti védelme, szeretete, szolgálata. Ezt szentesítik a törvények, ezt tanítják a szent iratok.
Annyi mindent megtanulunk az életben, de talán a legfontosabbra, a párkapcsolatra, együttélésre, családi életre és gyermeknevelésre nem készít fel ez az egyre ordasabbá és embertelenebbé váló világ. Mindenhez van “úti kalauz”, hogyan légy sikeres, hogy szerezz minél több pénzt, hogyan legyél te, egyedül csak te önmegvalósító és az élet királya, de arra nem tanítanak, hogyan legyél jó férj, feleség, anya, apa, szövetséges társa valakinek, akivel életet visztek tovább, gyermeket neveltek.
A kapitalizmus körültekintően és gátlástalanul gondoskodik arról, hogy az emberek előtt rejtve maradjanak a társadalmi összefüggések.
Rendes országban nem kell erény, mindenki közönséges ember lehet, se nagy bölcs, se nagy hős.
– Szerencsétlen az az ország, melynek nincsenek hősei.
– Nem. Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.
Sohasem értettem, hogy mi is az emberi civilizáció lényege, ha folyton csak öldökölni akarjuk egymást. Az igazság az, hogy az életet időnként eluralja a káosz, a véletlen, az esetlegesség.
A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.
A Mátrix egy rendszer. Ez a rendszer az ellenségünk. De amikor benne vagy és körbenézel, üzletembereket látsz, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat. Azokat, akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, és ettől az ellenségeink. Meg kell értened, a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra, és sokuk úgy megszokta, oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, hogy foggal-körömmel védeni fogja.
Rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam, és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek, mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, CD lemezem, elektromos konzervnyitóm, jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén, ha már nincs semmi, a halál.
Feltámad sok már feledett szó, és feledésbe hull sok most kedvelt, ha netán így dönt a gyakorlat.
Rád is tartozik az, ha a szomszédod fala lángol.
Ki az egészségesebb: aki vidáman viseli súlyfölöslegét, vagy aki örömtelenül tartja a szigorú fogyókúrát? Régi teóriám, hogy a társadalmi elvárások legalább annyi embert betegítenek meg, mint ahányan az egészségtelen életmód következményeit nyögik.
Izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény
Az akarat szabadsága egyeseknek és népeknek oly drága kincse, hogy ennek feláldozásával még azt sem fogadják szívesen, mi, szabad akarattal választva, hasznos lett volna érdekeikre nézve.
Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.
A civilizáció akkor kezdődött, amikor egy dühös ember kövek helyett szavakkal kezdett dobálózni.
Mikor tanuljuk meg végre, hogy valamennyien egyetlen rendszer alkotóelemei vagyunk? Amíg a világot el nem tölti az embertársaink iránti szeretet, mégpedig fajra, színre és vallásra való tekintet nélkül; amíg életünket és tetteinket nem hatja át az összetartozás érzése, amíg az emberek tömegei nem éreznek felelősséget társaik boldogulása és jóléte iránt, addig sosem valósulhat meg a társadalmi igazságosság.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van…
A mai társadalomban az emberek folyamatosan fotóznak, különböző filterekkel szerkesztgetik a képeiket, amiket aztán feltöltenek, és várják a hozzászólásokat. Én ezen már túl vagyok. Nem mondom, hogy fiatalabb koromban nem érdekelt az ilyesmi, de ezt a felületet most már másra használom.