A kísértet úgyszólván egy másik világnak a darabkája, csücske, annak a legszéle, egészséges embernek nincs miért mutatkozzék, mivel az egészséges ember a legesleginkább földi ember, tehát csakis ezt a földi életet éli, már a rend és teljesség kedvéért is. De mihelyt megbetegszik, mihelyt a normális földi rend megbomlott a szervezetében, mindjárt felbukkan a lehetősége egy másik világnak, és mennél betegebb, annál erősebben érintkezik ezzel a másik világgal, úgyhogy mire meghal, egyenesen átköltözik oda.

Miközben beszélgetünk, minden másodpercben egymillió sejt hal meg a testedben, és ugyanennyi születik. A halál tehát benned él. Nem az ellenséged. A részed.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.

Jobb szembenézni a halállal, mint rettegni tőle. Jobb fejjel rontani a végzetnek, mint megfutamodni előle. A félelem szereti a gyávákat, a halál utoléri és felfalja őket.

Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.

Itt ül az idő a nyakamon,
kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok,
ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
az ember mindig jobbat remél,
porból lettem, s porrá leszek,
félek, hogy a ködbe veszek.

Olyan közel kerülni hozzád
Hol nem érezni már a súlyát másnak
Csak testedét mikor meghaltál
S lepelnyi terhét a feltámadásnak.

Ha majd télbe ájulsz, mint az útszéli fák,
Te is állva és büszkén csináld!
Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem rád,
Nagyon köszönöm!
Tőlük lettél pont ilyen szép!

Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét lepi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálnivaló, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.

Mámor, reménység, vágy, tavasz,
Szerelem, álom, ez meg az,
Név, pénz, siker, hit, csókja nőnek,
Zsákmánya mind a gonosztevőnek.
Az élet is: hó, hamar olvad,
Ami ma minden, semmi holnap.

Nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… ”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.

Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el.

És aki nem nyer hírt e földi létben,
maga után nagyobb nyomát se nyomja,
mint hab a vízen és a füst a légben.

Mulatságos, hogy a halál mindenfelől támad. Az ember próbálja kicselezni, az egyik oldalról elbarikádozza magát, a másik oldalról a halál mégis utat talál hozzá.

A kertben félhomály volt; a nappalt az estétől elválasztó pillanat; az égbolton ott állt a sápadt hold, a halottak házában égve felejtett lámpa.

Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét.

Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.

A beszéddel, de még inkább az írással az ember túl tudta emelni magát a halálon. A szájhagyományokban és a könyvekben fennmarad az egyén lényegi része, mert különféle időkben és helyeken tud hatni mások gondolkodására és tetteire; egy papírra rótt fekete jelsor könnyekre indíthat valakit, amikor már rég porrá omlott a csontja is annak, aki leírta.

Miként egy jól töltött nap után boldog álom következik, úgy a jól eltöltött élet után boldog halál vár.

Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek… De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. (…) Csak az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.

A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élete buborék, mely nyom nélkül enyész el.

Mi a halál? Az érzések közvetítette benyomásoknak, az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek és hozzá még a hitvány test kiszolgálásának megszűnte.

Az a kívánság, mely mindenkiben él, hogy halála után emlékezzenek reá, s amely a nagyra törőknél a dicsőség vágyává fokozódik, úgy tetszik nekem, az élethez való ragaszkodásból származik, amely, ha a való létezésnek minden lehetőségétől elvágva látja magát, most a még egyedül lehetséges, bárha csak ideális létezés, tehát árnyék után nyúl.

Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.

Az ember belecsöppen az életbe. Megmondják neki a szabályokat, de az első alkalommal, ha valami hibán rajtakapják, végeznek vele. (…) Ezzel számolni kell. Várj sorodra. Előbb vagy utóbb meghalsz te is.

Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

Sem a csecsemő, sem a gyermekek, sem a féleszű nem félnek a haláltól, és a legnagyobb szégyen, ha az ész nekünk nem biztosítja azt a nyugalmat, ahová az oktalanság vezet.

Megérezte, hogy elfeledték s ez a feledés nem a szívé, hiszen akkor jóvá lehetne tenni, hanem sokkal kegyetlenebb és véglegesebb annál, egy másik feledés, amelyet jól ismert, mert ismerte a halált.

Nem tudjuk, hol és mikor vár ránk a halál, így inkább nekünk kell várnunk rá. A halál tudatos várása növeli az egyén szabadságát. Aki megtanulta az állandó szembenézést, már nem lehet többé gyáva. Aki megértette, hogy a halál nem az ördög mesterkedése, a gonoszságokkal találkozva többé nem szenved úgy, mint azelőtt. Az élet: szolgálat, a halál: felszabadulás.

Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mivel azonban nem ismerjük a pontos időpontot, nem veszünk tudomást erről a tényről, és inkább mindennapi problémáinknak szenteljük magunkat. Életünk gyakorta értelmetlennek tűnik. Akik a halál küszöbén állnak, sohasem osztoznak ebben az érzésben. Bármily paradox, csak a halál bizonyossága adhatja meg az élet igazi értelmét.

Talán az ember gondjainak igazi gyökere, hogy fel akarjuk áldozni életünk minden szépségét; totemekbe, tabukba, keresztekbe, véráldozatokba, tornyokba, mecsetekbe, rasszokba, hadseregekbe, zászlókba, nemzetekbe börtönözzük magunkat, hogy letagadjuk a halál tényét, amely az egyetlen tény, amit tudhatunk.

A halál és a tragédia az életünk minden másodpercében ott lóg a fejünk felett, és próbál eltalálni minket. És sokszor elhibáz.

Meghalok és feltámadok minden nap, minden egyes festményemben. Azért dolgozom, hogy megmutassam, amit magam sem értek, amit olyan rosszul fejezek ki, de amit azért tudok. Egyszóval a titkomat. Drága barátom, Maeterlinck… azt mondta: “Az élet titok, a halál a kulcs, az pedig, aki elfordítja a kulcsot, eltűnik titokban.”