Nem feltétlenül tekintem a halált negatív dolognak. A halál értelmet ad az életnek. A haláltól való félelemben élni annyit tesz, mint tagadásban élni.

Mi van, ha csak meghalsz?

Mi van, ha az élet, amit ismerünk mind csak egy álom?

Mi van, ha csak ok nélkül élünk?

Mi van, ha mi csak eltűnünk, amikor meghalsz?

Hirtelenül támadt ősz elveszi az emberek lelkének a frissességét, nyirkosan nyúlóssá teszi a gondolkozás rugalmas szalagját, és feltétlenül az elmúlásnak, a halálnak a képét idézi fel. (…) Sok őszt láttam már… Nézd, ide a halántékomra rakódott le a derük… És tudom, hogy az emberek leginkább ősszel egyformák. Az ég szürke uniformisa egyenruhát húz a gondolatokra is.

Az emberi lélek független a testtől. Amikor meghalunk, lelkünk elhagyja a testet, s egy olyan világba tér vissza, mely elkülönültnek tűnik földi világunktól. Az emberi test olyan, mint egy kabát ­ felvesszük, hogy emberek legyünk, és levetjük, hogy másvalamivé váljunk.

A meghalás gondolata meglehetősen bosszantó. Jó-jó, gázáremelés meg minden, de azért teljesen meghalni, az mégse járható út. Valahogy ki kéne játszani ezt, meg kéne oldani, hogy az élet ne érjen véget. Mi sem egyszerűbb: képzeljük azt, hogy nem is. Mindjárt könnyebb: ezzel a halálig el is napoltuk a problémát, akkor meg már lesz, ami lesz.

A saját halandóságom egyszerűen nem foglalkoztat, mert ugyan mire juthatok vele kapcsolatban? (…) A világ nem a halálról szól, hanem az életről.