Csak haldoklók mondják az igazat.
Halál idézetek
Megérdemlem a sorsom. A kegyetlen világ töltse be ítéletét; egyet tudok: valahol befogad a föld mélye. A világ mehet tovább, mint eddig, és elragadhat tőlem mindent, szeretteimet, vagyont, mindent, de ezt nem tudja elragadni. Egy nap majd megpihenek a sír mélyén, és elfelejtek mindent, mindent, és szegény megtört szívem végtére nyugalmat talál.
Gyakran töprengek, hogy milyen formában ér majd a halál. Az is előfordul, hogy pusztán szórakozásból a jó öreg pokolra gondolok. Köztudott, hogy már nincs se tűz, se vasvilla, a modern teológusok szerint a pokol egyszerűen az isteni fénytől való megfosztottság állapota. Látom magam, amint ott lebegek, az örök sötétségben, ott lebeg a testem, a zsigereim, hiszen azokra a feltámadásnál majd szükségem lesz. Egyszer csak nekem ütközik egy másik test a pokol űrjében. Egy sziámi férfi az, aki kétezer éve halt meg, mert leesett egy kókuszpálma tetejéről. Aztán eltávolodik a homályban. Eltelik több millió év, aztán megint a hátamhoz koccan egy test. Napóleon markotányosnője. És így tovább. Úszkálok egy darabig ennek az újfajta pokolnak a félelmetes ködében, aztán visszatérek a Földre, hisz egyelőre még itt vagyok.
A halálnál nincs biztonságosabb dolog a világon, ugyanis az embert, aki már meghalt, semmilyen veszély nem fenyegeti. Minél inkább keresi valaki a biztonságot, annál inkább halott, és minél inkább szembe mer nézni a kihívásokkal, annál inkább él. A nagy felfedezések, egy új szint elérése, egy hatalmas csúcs meghódítása mindig a racionalitás áttörésével kezdődik.
Szemek, melyekkel álmodni sem merek
A halál álomországában
Nincsenek:
Ott a szemek
Tört oszlopon napsugarak
Ott a fák, ha hajladoznak
S a hangok
Ha a szélben dalolnak
Ünnepibbek és távolibbak
Mint egy halványuló csillag.Ne legyek közelebb
A halál álomországában
Inkább én is viselek
Olyan eltökélt álruhát
Patkánybundát, varjúbőrt, keresztléceket
Egy mezőn
Ahogy a szél tesz úgy teszek
Ne közelebb –Ne azt a végső találkozást
A homályországban.










