Azt nem tartom politikai műsornak, hogy ül két vagy három úgynevezett politikus egy stúdióban, és az egyébként már unalomig ismert érveiket elkezdik egymás fejéhez vagdalni.

Ami a parlamentben folyik, azt nem igazán politikának tartom, hanem cirkusznak. Politikának azt tartom, hogyha apró változásokat a kisemberek érdekében és a kisemberekkel együtt végre lehet hajtani.

Volt jó néhány párttag a televízióban, akik elég nagyszájúak voltak, de azok, akik akkor nagyszájúak voltak vagy elöl álltak, azok érdekes módon most is ott vannak, csak épp a másik oldalon. Én nem értettem akkor sem őket, most meg aztán végképp nem értem.

Nem tudom, mi a struktúrája ennek a mai világnak. Mert az egy elég érthető struktúra, hogy állnak előtted géppisztollyal, és te a másik oldalon vagy. De most? Nemcsak nálunk, hanem az egész világban. Hogy lehet elérni azt, hogy a hülye ember saját maga ellen döntsön? Mi a trükkje? Már nem tudom, melyik afrikai országban történt. Diktátor volt, jöttek a demokratikus választások. Megjegyeztem, hogy mi volt a plakátra írva, amit a diktátor hívei ragasztottak ki: “Az apámat is ő ölte meg, az anyámat is ő ölte meg, én mégis rá szavazok.” Hogy van ez? Az ember mindig hülye volt, tudom.

Politizáló hadseregben nincs fegyelem. Amelyik állam hadserege politizál, az az állam halálra van ítélve.

Végeredményben most már rendelkezünk egy kialakult és minden megpróbáltatást kibíró szocialista állammal, amelynek szilárdságát megirigyelhetné bármely nemzeti állam a világ bármely részén.

Amikor eltávozott tőlünk, Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy hordozzuk fennen és őrizzük meg tisztán ezt a kitüntető címet – pártag. Esküszünk neked Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat.