Nevetnek a füvek, a fák, a méhek, a madarak, nevet a béres legény, nevet az egész világ, a tavasz édes, álmos ragyogása ránevet az egész világra.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Fekete István idézetei a természet szeretetéről, az emberi értékekről és a vidéki élet szépségéről szólnak. Írásai különleges érzékenységgel mutatják meg az ember és a természet közötti mély kapcsolatot.
Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak – nem is magam tisztogatom őket – némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.
Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Miklós estéjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, szóval hittem a lehetetlenségben.
A köd felszállt, s a zúzmarás fenyők csúcsára rászálltak a csillagok. Megy a két ember a békesség földöntúli fényében, és csodálatosan széles most a gyalogút. Nem beszélnek, mert nincs mit mondani, s ami van, azt úgysem lehet elmondani.
Szerettem ezeket az öregeket, mérhetetlenül tiszteltem és társtalan magányosságukban sajnáltam őket, mert alig tartoztak valahova, és örökké elmenőben voltak.
Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan és megfelelő méretben. Ebben megdönthetetlenül hittem, valamint abban is, hogy a csizmaosztásban angyalok segédkeznek, mert Jézuska egyedül nem tarthatja nyilván azt a rengeteg lábnagyságot. Ez olyan világos és megnyugtató tény, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.
A nap aranyküllői sugározva vágtattak fel a keleti égre, és megégették a völgyekben úszó ködöt, amelyből síró harmat lett egyszerre.
Barátaim tehát úgy jutottak a karácsonyfához, ahogy tudtak… szóval… ugye, finoman körülírva: “Gazdája híre nélkül”, ami a lopásnak kétségtelenül irodalmi nyelven való kifejezése.
Csend van. Az utakon az álom jár, és mögötte ködpárnáival takargatja a világot a pinceszagú Ősz.
Fogtuk egymás kezét, amíg átfutott a tájon s a szívünkön s könnyes szemünkön az emlékezés.
Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból.
A „sintér” magyarul gyepmestert jelent. Hogy a gyepmester németül mit jelent, nem tudom, de hogy nem sintért az bizonyos.
Az országra ráhullott a hó, és rádermedt a hideg. A szegénység járt az országutakon, a városokban, a hivatalokban: mindenütt. Első tél a nagy elesés után. Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld.
Allah ugyan szigorúan tiltja a borivást a híveknek, a török vitézek azonban úgy gondolták, hogy Allahnak annyi néznivalója van ezen a földön, nem valószínű, hogy éppen a látrányi rétre néz, és éppen akkor, mikor ők isznak.
A Tél pedig békésen ült a domboldalakon és az Idő nagy naptáráról egyenként szakította le a napokat. Pirosat, fehéret, hétköznapot, ünnepnapot egyaránt. Eltipegett Miklós napja, Luca napja és csak karácsonykor állt fel a Tél a domboldalnál, körüljárta országát, hogy rend legyen ezen a napon, de aztán csak újra leült és ködöt pipált a dombtetőkre.
A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok ilyen felesleges kérdésre.
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senki, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának.
Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.
A hold már kétarasznyira volt a somogyi partok felett, és aranyos utat rakott majd az ablakig a Balaton jegén.
Mások ezeket keresték még
Fekete István idézetek témák szerint: Természet (27)Tél (15)
Fekete István idézetek – természet, emberség és tiszta gondolatok
Fekete István a 20. századi magyar irodalom egyik legkedveltebb írója, akinek művei generációk szívét hódították meg. Legismertebb regényei – mint a Tüskevár, a Téli berek vagy a Vuk – nemcsak szórakoztató történetek, hanem mély emberi üzenetek hordozói is. Írásai az egyszerű élet szépségét, a természet tiszteletét és az emberi kapcsolatok értékét emelik ki.
A Fekete István idézetek különlegessége abban rejlik, hogy tiszta, őszinte és gyakran költői nyelven szólnak a világról. Szavai a természet örök körforgásáról, az állatok szeretetéről, a barátság erejéről és az emberi jóságról mesélnek. Gondolatai arra ösztönöznek, hogy közelebb kerüljünk a természethez, jobban figyeljünk egymásra, és megtanuljuk értékelni az élet apró csodáit.
Idézetei különösen aktuálisak ma is, amikor sokan vágynak vissza a rohanó hétköznapokból a csendhez, a nyugalomhoz és a tiszta emberi értékekhez. Fekete István mondatai emlékeztetnek arra, hogy a boldogság nem a bonyolult dolgokban rejlik, hanem a természet egyszerű szépségében, a szeretetben és a tiszta szívben.
Az itt összegyűjtött Fekete István idézetek között találsz rövid, felemelő gondolatokat és mélyebb, elmélkedő sorokat is. Mindegyik egy apró ablak a szerző gazdag világába, amelyben a természet és az ember harmonikusan fonódik össze.
Merülj el Fekete István gondolataiban, és fedezd fel, hogyan adhatnak szavai megnyugvást, inspirációt és szeretetet a mindennapokban.