Bölcs ember volt apám, aki tudta, hogy “Guba a gubához, suba a subához”, azaz: a gyereknek gyerek a barátja, és semmi keresnivalója a felnőttek komoly vagy komolytalan társaságában.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Fekete István idézetei a természet szeretetéről, az erdők-mezők csendjéről és az emberi lélek nemességéről.
Fekete István idézetek témák szerint: Természet (25)
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él.
Az utcán nem járt senki és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtózkodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt.
Az ebéd utáni irodalomnak – legyen az bármiféle irodalom – rendkívül dajkáló hatása van.
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Aztán lassulni kezdett a szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán reggel lett. A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
A fiatalember vérében születő idők nyara lobogott, az öreg a tavasznak csak bársonyos melegét érezte.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
A betűk táncoltak előttem, és én sírva, nevetve repültem a könyvvel boldog magasságokban.
Sietett a tavasz, sok dolga volt, és minden reggel új milliárd csíra és rügyező élet kért még fényt, párát és meleget.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen során s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakában, és átölve a karjában tartana. Az anyám…
A túlzott büszkeség éppen akkora ostobaság, mint a felesleges alázatosság.
– Olyan gyöngeforma vagyok – mondta, s anyja tehetetlenül ült ágya mellett, mert nem segített sem a tyúkleves, sem a hársfatea.
Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim – éhező zsellérei a télnek –, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.
Fekete István idézetek – természet, emberség és tiszta gondolatok
Fekete István a 20. századi magyar irodalom egyik legkedveltebb írója, akinek művei generációk szívét hódították meg. Legismertebb regényei – mint a Tüskevár, a Téli berek vagy a Vuk – nemcsak szórakoztató történetek, hanem mély emberi üzenetek hordozói is. Írásai az egyszerű élet szépségét, a természet tiszteletét és az emberi kapcsolatok értékét emelik ki.
A Fekete István idézetek különlegessége abban rejlik, hogy tiszta, őszinte és gyakran költői nyelven szólnak a világról. Szavai a természet örök körforgásáról, az állatok szeretetéről, a barátság erejéről és az emberi jóságról mesélnek. Gondolatai arra ösztönöznek, hogy közelebb kerüljünk a természethez, jobban figyeljünk egymásra, és megtanuljuk értékelni az élet apró csodáit.
Idézetei különösen aktuálisak ma is, amikor sokan vágynak vissza a rohanó hétköznapokból a csendhez, a nyugalomhoz és a tiszta emberi értékekhez. Fekete István mondatai emlékeztetnek arra, hogy a boldogság nem a bonyolult dolgokban rejlik, hanem a természet egyszerű szépségében, a szeretetben és a tiszta szívben.
Az itt összegyűjtött Fekete István idézetek között találsz rövid, felemelő gondolatokat és mélyebb, elmélkedő sorokat is. Mindegyik egy apró ablak a szerző gazdag világába, amelyben a természet és az ember harmonikusan fonódik össze.
Merülj el Fekete István gondolataiban, és fedezd fel, hogyan adhatnak szavai megnyugvást, inspirációt és szeretetet a mindennapokban.