Jeges, nagy csizmáival csikorogva lépegetett az erdőn egy öregember: a Tél. Szakállán zúzmaragyöngyök csilingeltek, bajusza vége két, nagy jégcsapban lógott, és kék szeme hidegen mély volt, mint a Balaton vize dermedt hajnalokon.
Fekete István
152 idézet
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Ebben a gyűjteményben a magyar irodalom egyik legnépszerűbb írójának, Fekete Istvánnak a legemlékezetesebb idézeteit találod a természetről, az állatokról, az életről, a szeretetről, a hűségről, a szabadságról, a gyermekkorról, a vadonról, a táj szépségéről és az ember és természet közötti harmóniáról.
Fekete István szavai líraiak, érzékletesek és mélyen gyökereznek a magyar táj és a vidéki élet szeretetében.
Merülj el Fekete István idézeteiben, ha szereted a természetet, ha keresed az élet egyszerű igazságait, vagy ha szeretnéd felfedezni egy olyan író gondolatvilágát, aki mesterien ábrázolta a magyar vidék és az emberi szív rezdüléseit.
Népszerű témakör a szerzőtől:
Fekete István idézetek a természetről
Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.
Az idő eljárt. Hozott amit hozhatott, s vitt, amit vihetett.
Rendes ember csak hajnalban iszik pálinkát.
Állj ki amellett, amit szeretsz, és ne légy udvarias a magad kárára.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Aztán megzendült a hegy, a messzeség, és szétszállt az egész világon a vágy, a Szeretet és a Béke halhatatlan muzsikája.
Húsvét van – gondolta, és még az arcára sütő napban is érezte, hogy ünnep van az egész világon.
Ha tehát szól a kakas, ne is fáradjon senki kísértetet látni, mert olyankor már minden tisztességes kísértet – alszik.
Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai.
Tél volt, havas arcú, békés tüzű, karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal.
Az emlékek csak addig emlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Aki siet, az nem lát semmit. Aki kocsin megy, még ennél is kevesebbet.
Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha.
Szeretem a könyvet! Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem: regény volt, a földrajz: útleírás, a természetrajz: vadászat, az olvasókönyv pedig: Muzsika.
Nem, Laci bácsi, nincs megnyert vagy elveszített háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen!
Békésen lobog a gyertya – szinte szól hozzám – , és gyerekkorom éjszakáit idézi.
