Azok közé az értelmiségeik közé tartozom, akik 1990-től aktív szerepet vállaltak a politikában, abban reménykedve, hogy értelmiségiként megszerzett tudásaikat a közösség javára alkalmazhatják majd.
Testvériség fűzi össze azokat, akik szenvedélyesen kívánják a tudást. Én is ehhez a testvériséghez tartoztam. Indítékaimat azonban nem láttam teljesen tisztán; tudni szerettem volna, de nem tudásszomjból, hanem védekezésből, mert a világ lenézi a tudatlant. Ha időt tudtam szakítani magamnak, az antikváriumokban böngésztem.
Az én szakmámban az a legszebb – tehát az államvezetésben az a legszebb -, hogy nem kell, hogy te legyél a legokosabb. Az nem szükségszerű. Mindig vannak nálad okosabbak. Miért ne lennének? Azt kell tudnod, hogy milyen tudásra van szükséged. Tehát, hogy valamit el tudj dönteni, mit kéne tudnod, amit nem tudsz. És miután egy miniszterelnök meg egy kormány minden tudást el tud érni, megszerzi titkosszolgálattal, behívja az akadémia elnökét, és a teljes akadémiai agytröszt a rendelkezésére áll, kutatóintézeteket kérhet meg, amit akarsz. Hát minden tudás elérhető. Az igazi izgalom, hogy jól válogatod-e meg, hogy milyen fajta tudás kell. És amikor beöntötték neked azt a rengeteg tudást, akkor van-e valami iránytűd, hogy hogy kell összerendezni? Ez az igazi dolog. Nekünk ennyit kell tudni.
(Hotel Lentulai című műsorban, 2026. 04. 05.)
Akkor derül csak fény az igazságra, amikor készen állsz befogadni azt. Amikor szükséged van rá ahhoz, hogy megtehesd a következő lépést az utadon a végzeted felé. Eddig nem volt szükséged erre a tudásra. Ennélfogva csak azt láttad, amit tudnod kellett, semmivel sem többet. Minden egyes lépésből egy másik következik.
















