Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.
Vigyázz a szívemre – itt hagytam nálad!

Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.

Semmi sem tart örökké. Eljön az idő, amikor mindannyiunknak búcsút kell venni a világtól, amit ismertünk, búcsút mindentől, amit magától értetődőnek tartottunk, búcsút azoktól, akikről azt hittük, sosem hagynak el. És mikor ezek a változások végre szemet szúrnak, mikor az ismerős távozik, és az ismeretlen átveszi a helyét, mi mindannyian csupán annyit tehetünk, hogy így köszöntjük: Isten hozott!

Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.

Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem – annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.

Ha akár csak egy percre is el kell válnunk egymástól, testünk és lelkünk minden apró alkotóelemét gyötrelmes zokogás rázza, míg újra vissza nem kapjuk egymást. És szívesen halnék akár ezer halált, ha ezzel megmenthetném őt egytől is.

A sors kegyetlen ujja intett:
El kellett válni hőseinknek.
Kezdődik majd az iskola,
S egymást nem látják tán soha.

Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem…