Egy dolgot a saját káromon tanultam meg, hogy a csüggedés nem kifizetődő. A tartós elfoglaltság és az optimizmus a helyes útra téríthet, és helyreállíthatja a magadba vetett hitedet.

Az én utam mások szemében tükröződik, és ha meg akarom találni önmagam, akkor erre az iránytűre van szükségem.

Fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.

Senki sem ismerheti magát, míg szíve nem állta ki a kétségbeesés próbáját. Igyekezz elérhetetlennek tűnő célod felé, oda, ahol a valóság lakozik, és csak a kétségbeesés képes felkúszni a legmagasabb falakra. Időről időre sokkok kólintanak fejbe, és visszatérítenek a valóságba. Próbálj nem azonosulni olyan eseményekkel, amiket nem változtathatsz meg. Kétségtelen, hogy sokkot kapni szokatlan módja a menekülésnek, de szerencsések vagyunk, hogy ez az út egyáltalán létezik.

Haladni akarsz az életedben, de sokszor egyik lábad a féken van. Ahhoz, hogy szabad lehess, meg kell tanulnod elengedni. Elengedni a sérüléseket. Elengedni a félelmet. Nem táplálni tovább a régi fájdalmakat. Az az energia, amivel a múltadba kapaszkodsz, visszatart az új élettől. Mi az, amit ma elengednél?

Az első szónál, az első mondatnál, az első találkozásnál dől el minden, bármilyen kitérőt is teszel, mindig ugyanoda fogsz visszajutni. Amikor az útra lépsz, az első lépéssel kezded. Neked is meg kell tenned ezt a világbeli utadon, miként annak a vándornak, aki nagy utazásra készül. A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik. Kezdd hát az első lépcsőfoknál – magadnál. Innen indulhatsz tovább.

Mindenki elrejti, hogy ki is valójában. Legalábbis néha. Néha úgy elrejtőzől, hogy valakinek emlékeztetnie kell, hogy valahol mélyen még ott vagy. És van, amikor teljesen el akarod felejteni, ki is vagy.

Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.