Senki sem öncsaló, ha ifjúkorában még sokat vár. Ám ahogy akkor a sejtést a szívében érezte, akképp kell a beteljesülést is ott, a szívében keresnie, nem pedig kívül magán.

A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.

Mi az érzelmi intelligencia? Az, hogy nem leszek azonnal depressziós önmagamtól. Képes vagyok szemügyre venni magam és az engem körül vevő világot, és a mások szemével is képes vagyok látni, nem csak a sajátommal.

Olvasni nem azért érdemes, hogy “műveltek”, hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.

Az olvasás az egyik leghatékonyabb formája a személyiségfejlesztésnek. Olvasás közben magadhoz beszélsz, és neki minden szavát elhiszed. Vele nem vitatkozol, és ebben a hatékony párbeszédben van alkalmad elgondolkozni az olvasottakon. Ezek a gondolatok, ezek a jegyzetek, észrevételek, az Aha!-érzések juttatnak el oda, ahová szeretnél menni.

Nem szeretek hátra nézni, meg a múlton rágódni. Sokkal jobban érdekel a jövő. Olyan vagyok, mint az aranyhal: azt látom, ami közvetlenül ott van az orrom előtt.

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeláldozás között…
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel,
és a társaság a biztonsággal…
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét,
és a bók nem esküszó…
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget:
a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével…
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez…
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget,
ha túl sokáig ér…
Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked…

A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.

Cselekedj megfontoltan – ez a gyakorlati megfelelője az Ismerd tenmagadnak. Egyiket sem szabad abszolút törvénynek vagy követelménynek tekintenünk, úgy állították elénk mindkettőt, mint a céltábla feketéjét: mindig arra kell céloznunk, de nem találhatjuk mindig el. Az emberek okosabbak és boldogabbak lennének, ha különbséget tudnának tenni saját határtalan céljuk és a körülmények eléjük szabta célok között, s fokról fokra megtanulnák, mire futja eszközeikből.

Későn látjuk be, hogy erényeink kifejlesztésével együtt építjük a hibáinkat. Amazok ugyanis emezekben gyökereznek, és a gyökér titokban, láthatatlanul éppoly erővel ágazik szerte, mint a korona a napfényben. Mivel mármost erényeinket többnyire tudatosan, készakarva gyakoroljuk, fogyatkozásaink ellenben öntudatlanul törnek ránk, tehát amazokban ritkán telik örömünk, emezek ellenben szüntelenül kínoznak, gyötörnek. Itt rejlik az önismeret legnehezebb része, már-már megölő betűje.

Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.

Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.

A mindennapok forgatagában nagyon könnyen beleeshetünk a siker hajszolásának csapdájába: mind keményebben dolgozunk azért, hogy minél magasabbra jussunk az érvényesülés létrafokain, s csak amikor a létra tetejére érünk, vesszük észre, hogy az nem a jó falhoz támaszkodik.

A gyerekek született panteisták,világlátásukat még nem terelte valamilyen szokványos mederbe a kultúra vagy a nyelv. Az ő szemükben még isteninek tűnik az egész titkokkal és erővel teli világ. (…) Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: “fa”, és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa. Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.

De a megbocsátás… Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.

Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: “Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?” És valahányszor a válasz túl sok napon át volt “nem” egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell…

Csak a teljes őszinteség tesz szabaddá és védetté. Mert ha félelmeinket legyőzve kimondjuk az igazat önmagunkról, akkor már nem maradnak olyan támadási felületeink, amelyeken keresztül bárki megzsarolhatna vagy manipulálhatna minket. Mert nem az őszinteség tesz védtelenné, hanem azok a félelmeink, amelyek elől menekülve elkezdünk hazudni vagy hamis szerepeket játszani.

Az ember, mint a Természet megismerője: eszmét követ. Az ember, mint a Természet ura: rögeszmét. Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül, s aki magát csak felszínesen ismeri, tudja, hogy van benne egy önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a birtoklás és a hatalom, nem a “természet leigázása”, hanem az emberiség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a szeretet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot.

Választhatok az állandó aktivitás és boldogság, vagy a befelé forduló passzivitás és szomorúság között. Vagy megbolondulhatok a kettő között ide-oda csapódva.

Lakik bennem egy vadállat. Kevesen élték túl, hogy meglátták. A vadállat eszelős, lehetetlen féken tartani. Nem gondolkozik, nem érez kínt. Csak öl. Ha egyszer elszabadul, vagy engem irt ki, vagy mindenki mást rajtam kívül.

Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.

Az univerzum szűk látókörű szemlélete szerint a problémákat nem a távolban kell keresned – azok valószínűleg sosem érnek ide. Foglalkozz inkább a kerítésen belül garázdálkodó farkasokkal! Lehet, hogy a kint ólálkodó falkák nem is léteznek.

Mindig erőt, bátorságot és önbizalmat nyerünk, amikor szembe kell néznünk félelmeinkkel. Azt kell mondanunk magunknak: “Átéltem ezt a szörnyűséget. Most már elboldogulok bármivel, ami csak jöhet.” Meg kell tudnunk tenni azt is, amiről azt hisszük, képtelenek vagyunk rá.

Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy – te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik – a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed – ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled… de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.

Minél mélyebbre jutsz önmagadban, annál közelebb jutsz mások szívéhez. Ez a kettő ugyanaz, mert a te szíved és a másiké nem nagyon különbözik egymástól. Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét. És akkor megérted, hogy te is voltál bolond, tudatlan, te is sokszor elbuktál, te is követtél el bűnöket önmagad és mások ellen. És ha mások még mindig ezt teszik, nincs semmi szükség a megítélésükre, a megbélyegzésükre. Nekik kell felismerniük és magukra kell hagyni őket; nem feladatod, hogy egy bizonyos forma szerint alakítsd őket.

A boldogság megrontója a valóság. Mérlegelünk ahelyett, hogy ráhagyatkoznánk a bennünk élő varázslat tisztán látó erejére, előtérbe helyezzük a lehetséges rosszat a lehetséges jó helyett.

Aki nem önmaga lámpása: sötétben jár. Ami pedig a boldogságot illeti: boldog az ember csak akkor lehet, ha szabad. És csakis az igazság tudja szabaddá tenni. Az igazság pedig az, hogy valamennyien önmagunk lámpásai vagyunk.

Még egy isten sem változtathatja vereséggé annak az embernek győzelmét, aki önmagát győzte le.

Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el.

Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom (…), milyen fontos az életben nem feltétlen erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével.

Az emberek azt hiszik, vicces dolog úgy tenni, mintha szörnyek lennének. Én azzal töltöm az életem, hogy úgy teszek, mintha nem lennék az.

Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.

Elég gyakran konfrontálódok, veszekszem, és ezért egyáltalán nem könnyű kapcsolatban élni velem. A legkedvesebb ember vagyok a világon, drágáim, de nagyon nehéz együtt élni velem. Nem hiszem, hogy bárki el tudna viselni, és időnként túl nagy elánnal is próbálkozom elérni az ellenkezőjét. Bizonyos értelemben önző vagyok, mindent a magam szabályai szerint akarok játszani, de ki nem? Nagyon tudok szeretni, nagyon sokat tudok adni. Sokat kérek, de cserébe sokat adok.

Felsoroltad a négy főerényt: bölcsesség, igazságosság, állhatatosság, mértékletesség. Egyből tudtam, hogy bennem ezek közül egyik sincs meg. De vannak más erényeim: becsvágy, ez erény lehet, ha kitűnni látszik, leleményesség, bátorság, nem a harctéren, de sokféle bátorság létezik, odaadás a család iránt, de ezek az erények nem voltak a listán.

Ne lepődjenek meg, ha 50 évesen egyszer csak meglátnak a pályán. Ne nevessenek, értsék meg, a korlátok, ahogy a félelmek is, néha nem többek puszta illúziónál.

Én nem győzelemért vagy a bukás lehetőségéért igénylem az erőt. Nem szeretném külső támadásokkal szemben pajzsként használni. Azt a csendes erőt igénylem, amely képessé tesz az igazságtalanság, a balsors, a szomorúság, a meg nem értettség elviselésére.

Rendkívüli értékeket tulajdonítok annak, amikor megengedhetem magamnak, hogy megértsek másokat. Ez a kinyilatkoztatásszerű megjegyzés bizonyára furcsának tetszik. Meg kell-e engednem magamnak? Úgy vélem, igen. A másoktól hallott megjegyzések zömét inkább értékeljük vagy megítéljük, mintsem megértjük. Amikor valaki egy érzelmet, hozzászólást vagy védekezést fejt ki, szinte azonnal úgy reagálunk, hogy igaz, butaság, képtelenség, érthetetlen, inkorrekt, kellemetlen. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy precízen megértsük, mit is jelent a másik számára az a kijelentés.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.

Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.

Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.

Az első vélemény, amely eszünkbe jut, mikor hirtelen megkérdeznek valamiről, rendszerint nem a saját véleményünk, hanem a szokásos vélemény, kasztunkhoz, állásunkhoz, eredetünkhöz tartozó; az önálló vélemények ritkán úszkálnak a felületen.

Nem számít, mit érzünk és mit tudunk, nem számít, milyen adományokkal és tehetséggel rendelkezünk, csakis a cselekvés által hívhatjuk életre azokat. Azok, akik csak azt hiszik, hogy megértjük az elkötelezettséghez, a bátorsághoz, vagy a szeretethez hasonló fogalmakat, egy nap majd felismerik: csak azt tudjuk, mikor cselekszünk, majd a tett megértéssé válik.

Mindennap pusztítjuk önmagunkat. Kiretusáljuk a hibáinkat, átszerkesztjük amit utálunk magunkban és módosítjuk, amit mások gyűlölhetnek. Rendezzük az identitásunkat…megfaragjuk, leszűrjük.

Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz, amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni, ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.

Ha nem szeretjük önmagunkat, akkor azzal másokat bosszantunk, és ráadásul mi magunk is sokat szenvedünk. Ha megtanuljuk jobban elfogadni magunkat, többé már nem megyünk bele ilyen játszmákba.