A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.

Ember vagyok és férfi. Meg tudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. Én önt szeretem. Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. Mert én nem vagyok sem szent, sem angyal! Ember vagyok- és rossz.

Mindenkiben van fény, és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk? Az jellemez minket.

– Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)

Megtanultam, hogy néha ki kell lépnünk az egónkból, mert csak így ismerhetjük fel az igazságot. Ezért amikor nehézségek merülnek fel, azt tapasztaltam, hogy a legjobb ilyenkor feltenni magamnak az egyszerű kérdést: Mi ebből a tanulság?

Nekem megvan az a mások számára nem mindig kellemes tulajdonságom, hogy ha valami bajom van, nem tudok beszélni róla, még a legközelebbi hozzátartozóimnak sem. Amikor már el tudom mondani, akkor túl is vagyok a problémán, amely vagy megoldódott magától, vagy megoldottam, vagy pedig már egyáltalán nem izgat. A legjobb, amikor magától kihuny, elhamvad, eltűnik, olyanná válik, mint egy távolba vesző vonat.