Az időhiány az esetek többségében az önszervezés hiányát tükrözi: azt, hogy nem tervezzük az időnket, hogy nem teszünk különbséget a fontos és nem fontos dolgok között.

Nagyon fontos a megfelelő egyensúlyt megteremteni – mind a külsőt, mind a belsőt. De mind a külső, mind a belső a kemény munka után igényli a pihenést és a szabadságot.

Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.

Álmodom. Azt álmodom, hogy a saját kis életem felszínén lebegek. Nézem, ahogyan kibontakozik, megfigyelem. Kívülálló vagyok, aki befelé néz. Nézd meg őket, nevethetnek, játszhatnak, olyan könnyen megy nekik. Én nem vagyok olyan, mint ők.

Úgy élem az életem, hogy állandóan ott ülök a nézőtéren, de a vásznon az én filmemet vetítik, én vagyok az egyik szereplő, mindig kívülről is látom magam. Próbálom nem elveszíteni ezt a fajta ironikus látásmódot, mert ez biztosítja, hogy reálisan lássam magamat és a világot.

Akinek látszunk, arról mindenki ítélhet, de amilyenek valójában vagyunk, arról senki sem.

Aki maradéktalanul elfogadja az életét, azzal is tisztában van, hogy legfájdalmasabb megpróbáltatásaink némelyike kívül esik a megértésünkön, meghaladja felfogóképességünket.