Cselekedeteinket mindig meghatározza, hogyan látjuk önmagunkat a világban.
Önismeret idézetek
Amikor közel jártam a 60 évhez, rájöttem, hogy hamarosan kezdődik életem harmadik felvonása. Egyet biztosan tudtam, hogy nem akarok megbánással a szívemben életem végére érni, és arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy tudatosan éljem meg az elkövetkező éveket, nagyon pontosan meg kell határoznom, hogy miken is mentem keresztül. Egyfajta belső utazás volt ez, aminek eredményeképpen teljesen másképpen tekintek magamra, és most már azt is tudom, hogy a tudatosság a legfontosabb az életben.
Mindenekelőtt önmagunk szellemi születése a fontos, hiszen amikor testileg születünk meg, akkor még csak potencialitás vagyunk. Ehhez hasonlóan kell áttörni a dolgok felszínét, hogy lényegükhöz, a bennük rejtező Istenhez jussunk.
Úgy gondolom, hogy tisztában kell lennünk önmagunkkal, erre alapozva, és ehhez mérten merni kell nagyot álmodni, majd meg is kell tenni mindent azért a vágyunkért, ha igazán szeretnénk.
Lenéz engem valaki? Az ő dolga! Az én dolgom, hogy ne tegyek és ne mondjak semmit, ami lenézést érdemelne.
Ne fecséreld el élted hátralevő részét másokról való képzelgésekben, hacsak ezeket valami közhasznú célra nem vonatkoztatod. Bizony mondom, más kötelességed látja kárát. Mert, ha azon töröd a fejed, mit is csinál ez és ez, miért csinálja, mit beszél, mit kíván, min mesterkedik? – minden ilyen megzavar és elvon téged saját vezérlő értelmed figyelmes szolgálatától. Zárj ki tehát gondolataid köréből minden ötletszerűt, minden hiábavalóságot, még inkább minden hiuságot és rosszindulatot.
Aki nem szab gátat az élvezeteknek, az állatokhoz válik hasonlatossá.
A legnagyobb és a legkisebb uralom, amire ember szert tehet, az önmaga feletti uralkodás.
Egyre jobban foglakoztatott, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt és merre tartok. Ezek alapvetések az életben, de sajnos rengetegen tengődnek a világban úgy, hogy nem foglalkoznak ezzel, és gyökértelenül élik le az életüket. Márpedig a gyökértelen embereket az első szél elfújja.
Önismeret hiányában illúziókból épített ególégvárban élünk. Önelfogadás hiányában szigorú, kritikus belső légkört teremtünk. Önszeretet hiányában elszigetelt, magányos, hideg hellyé válik a pszichénk.
Befelé figyelni nem feltétlenül kifizetődő egy külsőségekre épülő társadalomban.
Sokszor elmondom a gyerekeimnek, hogy én meg tudom védeni őket a hidegtől, az éhségtől, talán még a rossz emberektől is, de egy dologtól nem tudom megvédeni őket: saját maguktól.
Mindenkit arra biztatok, hogy keressen, kutasson, állandóan kérdezzen, vizsgáljon meg mindent, kalapáccsal üssön rá, hogy az az eszme, filozófia, amelybe beleszületett, elég erős talajon áll-e, vizsgálja meg a gyümölcseit önmaga és mások életében: ad-e lelki békét, segíti-e a kibontakozást, erőt ad-e a nehéz helyzetekben, a szenvedés idején, szolgaságba taszít-e, magam körül forgok-e általa, vagy segít kinyílni mások felé.
Ha az önismeretünk rendben van, akkor el tudjuk fogadni saját magunkat olyannak, amilyennek a Jó Isten megálmodott.
Szelektálni kell, hogy a rengeteg könyv, film, hír, esemény közül mit hallgatok meg, mit nézek meg, mit engedek be a lelkem szentélyébe. Ahogy akármit nem eszek meg, különösen az olyan ételeket, melyektől már egyszer beteg lettem, ugyanúgy a negatív híreket, beszámolókat vagy emberek pánikolását sem engedem a közelembe.
Meg akarom ismerni önmagamat és azt, milyen lehet az élet, ha úgy élhetem, ahogyan nekem tetszik.
A látható énünk, az, akinek hisszük magunkat, csak egy körülhatárolt hely, aminek semmi köze a valódi énünkhöz. Ezért esik annyira nehezünkre meghallani azt, amit a lélek mond, ezért próbáljuk inkább megzabolázni, hogy helyette a terveinket követhessük: a vágyainkat, a reményeinket, a jövőnket.
Amikor igent mondasz másoknak, győződj meg róla, hogy nem mondasz nemet magadnak.