Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat – a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.

Olyan vagyok, mint a srác a szomszédból, aki eldöntötte, hogy egy nap majd lázadó lesz. Nos, én egy édes kis lázadó vagyok.

Egy vagyok csak, de mégis vagyok én is egy. Nem mindent tudok, de csak tudok valamit én is. És nem tagadom megtenni azt, amit tudok.

Minden vagyok, attól függően, épp mit csinálok. Most épp teaivó, de színész, könyvkiadó, vagy vállalkozó, rendező, ember, férfi, gyerek, hülye, bölcs, stb. De ezek szerepek. Lássuk ezeket meg! Ezek mind nem azok, amik mi igazából vagyunk, csak szerepek! És ha a szerepekkel azonosítom magam, az egy egyenes út a majdani fajdalomhoz, mert azok egyszer megszakadnak, és változnak.

Attól nem leszünk mások vagy többek, mert valami olyan dolgot teszünk, vagy aggatunk magunkra, amivel hamis látszatot keltünk.

Az embernek saját magával kell foglalkoznia, nem a másikkal. Mert minden ember más, minden ember másképp tud csinálni valamit, minden ember másképp szeret valamit csinálni. Az rajtam nem segít, ha tudom, hogy X vagy Y valamit rosszul csinált vagy jobban csinált, mint én. Rajtam az segít, ha azt tudom, hogy én mit szeretnék, és azt hogy fogom csinálni.