Ha elkezdesz odafigyelni, hogy a gondolataid hogyan hatnak a testedre, sokkal jobban tudatosítani fogod magadban, hogy mire gondolsz.

Az önszeretetet én úgy határozom meg, mint azt a helyet, ahová akkor érkezünk meg, ha minden mást elengedtünk. Egy interjúban nemrég megkérdezték tőlem, szeretem-e azt, akivé váltam. Azt válaszoltam, hogy nem hinném, hogy bárkivé váltam volna, csak elengedtem mindent, ami visszatartott attól, hogy az legyek, aki valójában vagyok.

Ha öt percig panaszkodsz, akkor csupán elvesztegettél öt percet az életedből. Ha viszont nem hagyod abba a panaszkodást, nemsokára olyan sivár anyagi körülmények között fogod találni magad, ahol majd az önsajnálat porában fuldokolhatsz.

Önmagunk ünneplése és bátorítása valahogy mindig kimarad. Sőt magunkkal épp az ellenkezőjét műveljük. Szidjuk magunkat. A tükörbe nézve ízekre szedjük és megkritizáljuk minden egyes porcikánkat. Romboljuk a saját önbizalmunkat, a céljainkról és az álmainkról pedig lebeszéljük magunkat. Másokért kezünket-lábunkat törjük – önmagunkért a kisujjunkat sem mozdítjuk.

Ezt teszi az elménk, amikor a problémákra fókuszálunk: felnagyítja őket. Minél jobban aggódtam, annál bizonytalanabbnak és túlterheltebbnek éreztem magam. Minél többet gondolkodtam, annál nagyobb bénultságot éreztem magamban.