Hollywoodot nem az öregeknek találták ki, az biztos, és elég szomorú. Körülnézek, és gumiarcokat látok, mert már az összes fintor és mosoly lehervadt az arcokról a sok plasztikai műtéttől, kétségbeesetten ragaszkodnak a fiatalsághoz. Úgy néznek ki, mint az androidok. Élem az életemet, és arra gondolok, hogy legalább Európában értékelik a kort. Gondoljon csak Jeanne Moreau-ra, Simone Signoret-ra, akiket hagytak természetesen megöregedni, és nem szorították le őket a pályáról a ráncaik miatt. Szomorú, hogy Hollywood ekkora súlyt helyez a szépségre és a fiatalságra.

Az idő nagy tanítómester. És az ember eljut abba az életkorba, amikor már bölcs szemmel nézi a világot. Húszéves fejjel lehetetlen, mert minden fiatal habzsolja az életet, és nem elmélkedik. A bölcsesség hozza magával, hogy elkezdünk filozofálni. Rálátunk azokra a dolgokra, amelyeket útközben nem vettünk észre, és előjön a sajnálat, a szerencse, a túlélés…

Elkerülhetetlen az öregedés, de talán lehetséges, hogy nem kell felnőni minden tekintetben. Azt gondolom, hogy jó az, ha az ember bizonyos tulajdonságait magával hozza a gyerekkorából, és nem engedi meg senkinek, hogy azt megváltoztassa.

Annak idején végtelen hálával és alázatosan fogadtam a napi egy bőröndnyi levelet, és boldogan fürödtem a népszerűségben. Hogy később lanyhul az érdeklődés, az természetes. Mit nézzenek a ráncaimon? Jönnek az újak, a fiatalabbak, hát persze hogy már őket szeretik, róluk álmodoznak.

Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet.

A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.