Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.

Nem a szépségem miatt akartam színész lenni. Nem szerettem volna magamat látni olyan pályán, ahol a közönség a fizikumom miatt néz meg és az évek múlásával a plasztikai sebészethez, meg ilyen dolgokhoz kellett volna folyamodnom. Szeretem a ráncaimat. Tetszik, hogy az évek tapasztalatai nyomot hagynak arcomon.

Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,
S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,
Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,
S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.

Az a csodálatos dolog a korosodásban, hogy a térded már nem valami jó, nem tudsz leszaladni a lépcsőn olyan könnyedén, és nyilvánvalóan nem tudsz nehéz súlyokat emelgetni. De az elmédben nem változik semmi.

Ahogy öregszünk, kudarcaink tétje lassan egyre komolyabbá válik. Már nem csak egy félévi jegyről vagy egy verseny trófeájáról van szó, hanem a saját jólétedről és a képességedről, hogy valahogy kezelni tudd a világot, ami körülvesz. Ne hagyd, hogy ez megijesszen, (…) fogj hozzá a munkához! A többi jön magától.