Az öregek hátát sokszor nem csak a kor, hanem az emlékeik súlya görbíti meg.
Nincs mit szépíteni, egyre korosabb vagyok. Néha, amikor belenézek a tükörbe, azt mondom magamnak: „Most már egyre csak öregszel, Jackie fiú”. És igen, a fejemen alig van haj, a zoknim vonalán sincs már sok szőr, cserébe viszont a fülemben jön ki, és ez azért nem egy kellemes állapot.
Már a harmincas éveim elején azt mondták rólam, hogy kopaszodom és ráncosodom. Érdekes módon, akik ezt állították akkor, mára mind kopaszok és ráncosak.
Ötven után kifelé
vágóhídra mész már szépen
az élet lassan kifilé’,
szülinap a mészárszéken.
Nyolc éves voltam és annyira a szívembe zártam a húsvéti nyuszimat, hogy elhatároztam, nem eszem meg, hanem együtt fogunk megöregedni.
A nagyi… úgy nézett ki, mint aki sosem fog meghalni. Annyira megöregedett, hogy már szinte felesleges volt meghalnia.
Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet.
Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság – az ember, a Föld, a végtelenség hírnökeit.
Az öregséget éppen az teszi gyűlöletessé a szememben, hogy a szívem ugyan még fiatal, de nincs már elég erőm, hogy akár csak egyetlen olyan boldog napot szerezzek magamnak, mint amilyeneket Toninának köszönhetek.
Hatvanévesen az ember már folyamatosan ugyanazokat a vicces vagy kevésbé vicces történeteit meséli. De még emlékszik rá, amikor emiatt mosolyogta meg az akkor hatvanéveseket.
Az ötvenes éveinkben gyakran érezzük, hogy öregnek még fiatalok, fiatalnak pedig már öregek vagyunk.
A legfontosabb, hogy tudjam szeretni a helyzetemet, elfogadjam önmagamat és ne próbáljak másnak látszani, mint ami vagyok. Nem is nagyon tehettem volna meg, hiszen én egy ország előtt öregedtem meg, a képernyőn milliók láttak fiatalon, majd középkorúnak, később idősödőnek. De nincs ezzel baj, ha képes az ember elfogadni. Ha egy színésznő ötvenévesen még Júliát akarja eljátszani, azt a közönség ki fogja nevetni, de ha a dajkát, akkor ünnepelhetik. És ez nem azt jelenti, hogy elengedhetjük magunkat, sőt. Hozzuk ki a maximumot a lehetőségeinkből, lépjünk át az átléphető falakon, de ne akarjuk egy másik ember életét élni, inkább teremtsük meg a komfortot, a harmóniát a sajátunkban.
Pimaszul ifjan az ember önnönmagát szereti a legjobban, későbben viszont magát az életet.
– Maga fél valamitől, Tom Booker?
– Az öregedéstől, a feleslegessé válástól.
Az idősek elmagányosodnak. Az ember olyankor már nem is számít, nem ér semmit. Régen a közösség tagjai voltak, a családé, a méhkaptáré úgyszólván.
A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti.
Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Ha az ember egyszer rákapott az öregedés gondolatára, akkor nincs menekvés. Az élet hirtelen olyannak tűnik, mint a vakáció, amely félidőtől begyorsulva közeledik a vége felé.