Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. “Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?” De én öreg gyereknek születtem.

Hollywoodot nem az öregeknek találták ki, az biztos, és elég szomorú. Körülnézek, és gumiarcokat látok, mert már az összes fintor és mosoly lehervadt az arcokról a sok plasztikai műtéttől, kétségbeesetten ragaszkodnak a fiatalsághoz. Úgy néznek ki, mint az androidok. Élem az életemet, és arra gondolok, hogy legalább Európában értékelik a kort. Gondoljon csak Jeanne Moreau-ra, Simone Signoret-ra, akiket hagytak természetesen megöregedni, és nem szorították le őket a pályáról a ráncaik miatt. Szomorú, hogy Hollywood ekkora súlyt helyez a szépségre és a fiatalságra.

Az idő nagy tanítómester. És az ember eljut abba az életkorba, amikor már bölcs szemmel nézi a világot. Húszéves fejjel lehetetlen, mert minden fiatal habzsolja az életet, és nem elmélkedik. A bölcsesség hozza magával, hogy elkezdünk filozofálni. Rálátunk azokra a dolgokra, amelyeket útközben nem vettünk észre, és előjön a sajnálat, a szerencse, a túlélés…

Elkerülhetetlen az öregedés, de talán lehetséges, hogy nem kell felnőni minden tekintetben. Azt gondolom, hogy jó az, ha az ember bizonyos tulajdonságait magával hozza a gyerekkorából, és nem engedi meg senkinek, hogy azt megváltoztassa.

Annak idején végtelen hálával és alázatosan fogadtam a napi egy bőröndnyi levelet, és boldogan fürödtem a népszerűségben. Hogy később lanyhul az érdeklődés, az természetes. Mit nézzenek a ráncaimon? Jönnek az újak, a fiatalabbak, hát persze hogy már őket szeretik, róluk álmodoznak.

Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet.