Már egészen pici koromban, amikor levittek a nagyszüleimhez, sajnáltam az öregeket, hogy milyen rossz lehet nekik. Ők már 50, 60 évesek, azon tűnődtem, vajon mi lehet még nekik hátra? Magamban úgy gondoltam, ha választhatnék, éljek csak 50 éves korig, de 30-nál ne legyek fizikailag öregebb. Képzelheted, amikor eljött az 50. születésnapom… Gondoltam, eljön az ördög, hisz szerződést kötöttünk. mint a Faust. Komolyan azt gondoltam, hogy jön a sorompó, a mezleadás a szertárba. Szerencsére nem így történt, 60 éves koromban meg már nem is érdekelt. Ma épp a 78. életévemet taposom.

Semmi gondom a korommal, csak azt nehezen viselem, hogy a kortársak hullanak körülöttem. Szerintem ez a legszörnyűbb ebben az öregkorban.

Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.

Nem a szépségem miatt akartam színész lenni. Nem szerettem volna magamat látni olyan pályán, ahol a közönség a fizikumom miatt néz meg és az évek múlásával a plasztikai sebészethez, meg ilyen dolgokhoz kellett volna folyamodnom. Szeretem a ráncaimat. Tetszik, hogy az évek tapasztalatai nyomot hagynak arcomon.

Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,
S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,
Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,
S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.

Az a csodálatos dolog a korosodásban, hogy a térded már nem valami jó, nem tudsz leszaladni a lépcsőn olyan könnyedén, és nyilvánvalóan nem tudsz nehéz súlyokat emelgetni. De az elmédben nem változik semmi.