A történelem már egészen felületes áttekintése bizonyítja, hogy bennünk, emberekben, megvan az elszomorító hajlam, hogy újra és újra elkövessük ugyanazokat a tévedéseket. Félünk az idegenektől, és általában mindenkitől, aki más, mint mi. Amikor megijedünk, ütni-vágni kezdünk magunk körül. Gombnyomásra hozhatók működésbe különféle szenvedélyeink.

Hány és hány vallás próbálkozik azzal, hogy próféciával alapozza meg helyét a világban! Mennyien hisznek az ilyen próféciákban, akárhányszor bizonyultak is tévesnek, csupán azért, hogy támogatást és erőt meríthessenek belőle. De létezett valaha is vallás, amelyik olyan sikeres és pontos “próféciákra” lett volna képes, mint a tudomány?

Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: “Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb”? Ehelyett kijelentik: “Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon.” Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modem tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékjait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.

Az a tény, hogy a Biblia szinte semmit sem előlegez meg a modern tudományból, engem megerősít abban, hogy nem lehet isteni eredetű.

A felismerés, hogy atomokból álló, hallatlanul komplex struktúra vagyunk, nem pedig valamilyen istenség kiáramlása, megtanít az atomok tiszteletére.

Amikor egy amerikai bíróság előtt esküt kell tennie valakinek, – és ki kell jelentenie, hogy “az igazságot, a teljes igazságot és csakis az igazságot” fogja vallani – lehetetlent követelnek tőle.