A tudomány nemcsak hogy összeegyeztethető a spiritualitással, de a legmélyebb forrása is annak.
Carl Sagan
1934. november 9. - 1996. december 20.
amerikai csillagász, planetológus, asztrobiológus
Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk.
Kényes egyensúlyt kell kialakítanunk két, egymásnak ellentmondó igény között: az elénk tárt hipotéziseket minél szkeptikusabban meg kell vizsgálnunk, ugyanakkor nyitottan kell fogadnunk az új gondolatokat. Ha csak szkeptikusak vagyunk, nem jutnak el hozzánk az új gondolatok. Soha nem ismerünk meg új dolgokat. Bogaras öregemberré válunk, akinek szent meggyőződése, hogy a világon eluralkodott a butaság. (Ezt természetesen adatok is alátámasztják.) Ha viszont a naivságig nyitottak vagyunk, és a szkeptikus érzék szikrája sincs meg bennünk, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a hasznos gondolatokat az érdektelenektől. Ha minden gondolat egyformán érvényes a szemünkben, akkor nem tudunk dönteni, mert meglátásom szerint abban az esetben egyik gondolat sem érvényes.
Azt az ökológiai űrt, amit a rendszertelen, vérszegény tudománynépszerűsítés maga után hagy, az áltudomány azonnal betölti.
A világ nem minden tekintetben olyan, amilyennek szeretnénk – de ennek nem a tudomány az oka, hanem az a képességünk, hogy a valóságostól különbözőnek is el tudjuk képzelni.
A tudomány különbözik az emberiség többi vállalkozásától, de természetesen nem abban, hogy művelőit ne befolyásolná az a kulturális közeg, amelyben felnőnek, vagy hogy ne lenne egyszer igazuk, másszor pedig nem (ami közös bármely emberi tevékenységben). A különbség az ellenőrizhető hipotézisek rögeszmés gyártásában, az eszméket igazoló vagy megcáfoló döntő kísérletek fontos szerepének az elismerésében, a lényegbevágó kérdések körül forgó szenvedélyes vitákban, és az elégtelennek bizonyult elképzelések készséges elvetésében keresendő.
Ha valamit meg akarsz magyarázni, próbálj kitalálni minél több elképzelhető magyarázatot. Azután eszelj ki olyan kísérleteket, amelyekkel sorban mindegyiket meg lehet cáfolni. Sokkal valószínűbb, hogy amelyik túléli ezt a darwini szelekciót a „munkahipotézisek” közül, az lesz a korrekt válasz a problémánkra, nem pedig az első, többé-kevésbé véletlenül feldobott magyarázat.
A „tekintélyek” túl gyakran tévedtek a múltban. A jövőben sem lesz másképp. (…) A tudományban legfeljebb szakértők lehetnek, nem pedig tekintélyek.
Végül természetesen a Halál megszerez magának – engem ugyanúgy, mint mindannyiunkat. A kérdés csak az, hogy mikor. És hogyan.
Elég hosszú ideje kóborolunk már a kozmikus óceán partjain. Most végre készen állunk arra, hogy vitorlát bontsunk a csillagok felé.
A zűrzavar és a csalás hatalmas óceánjában az igazság egy-egy szalmaszálának felismerése nagy figyelmet, odaadást és elszántságot igényel. De ha nem vagyunk készek rá, hogy ezeket a fárasztó gondolkodási műveleteket állandóan gyakoroljuk, nem leszünk eredményesek az előttünk álló komolyabb problémák megoldásában sem, balek országgá válhatunk egy balek világban, ahol az első utunkba eső sarlatán zsákmányul ejt.
Hosszú távon a tudomány legbecsesebb ajándéka az, hogy minden korábbi próbálkozást messze meghaladó pontossággal világít rá, mi a helyünk a Kozmoszban – kik vagyunk, hol és milyen korszakban élünk.
Az ember képességei végesek, és a teljes igazságot csak megközelíthetjük, de sohasem érhetjük el.
Sokan bánnak lazán az igazsággal, ha pénzre, figyelemre vagy hírnévre vágynak.
A tudományt sokan arrogánsnak tartják, mert képes semmivé foszlatni dédelgetett illúziókat, és gyakran ellentmondani látszik a józan paraszti észnek. Úgy ingatja meg egy-egy szilárdnak vélt elképzelésünket, ahogy egy földrengés a biztos talajba vetett hitünket. Ennek ellenére azt állítom, hogy a tudomány maga az alázat. A tudósok nem kizsigerelni akarják a természetet, hanem tisztelettudóan kikérdezik és komolyan elgondolkoznak a feleletein.
A dicséretet örömmel, a bírálatot bosszúsággal fogadjuk, pedig a józan ész szerint éppen fordítva kellene eljárnunk.
A tudomány nemcsak összefér a spirituálissal, hanem kifejezetten hiteles forrásának számít. Amikor rácsodálkozunk a fényévek miriádjain belül elfoglalt helyünkre az egymást váltó, örökkévalóságnak tűnő korszakok közepette, amikor megérint az élet hallatlan bonyolultsága és szépsége, olyan felemelő érzés fog el, a büszkeségnek és alázatnak olyan keveréke, amit nehéz lenne másnak, mint spirituálisnak nevezni.
Mivel a tudomány meg akarja érteni, milyen a világ, és nem azzal foglalkozik, hogy milyennek szeretnénk látni, az eredményei sokszor nehezen érthetők és nem nyújtanak kielégülést. Időnként arra ösztökél, hogy rendezzük újra a dolgokat a fejünkben. Vannak persze nagyon egyszerű tudományos ismeretek is. A komplikáltság oka a világ bonyolultsága – vagy a miénk. Amikor elhárítjuk magunktól, mondván, hogy ez nekünk túl nehéz (mert valószínűleg rosszul tanítottak az iskolában), egy kicsivel mindig csökkentjük az esélyünket, hogy a saját kezünkbe vehessük a jövőnket. A jogainkat csorbítjuk meg, és az önbizalmunk is meggyengül.
A hibák fogságából nem lehet megszabadulni. A legtöbb, amire egy-egy generáció képes lehet, az az, hogy a hibahatárokon javítson és gyarapítsa az empirikus tudást – a lehető legszűkebb hibahatárokkal.
A tudomány sikereinek egyik magyarázata az, hogy beépített hibajavító mechanizmussal rendelkezik. Talán túl nagyvonalú jellemzés, de az én szememben mindenki, aki kritikus önmagához és az elképzeléseit hajlandó a külvilág kontrolljának alávetni, tudományt űz. Az önáltatás, az önkritika hiánya, a vágyak és a tények összemosása egyenes út az áltudományhoz és a babonához.