Átölellek… két karomat köréd fonom, magamhoz húzlak, szorosan átölellek. És átölelem beléd az érzéseimet. A szívem dobbanását, a lelkem rezdülését, az életemet. A vágyaimat, álmaimat, egész lényemet. Átölelem. Beléd. És átölellek. Téged. Magamba.

Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.

A levél nem elég… a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Van egy olyan helyzet, amikor nem a másikkal szemben vagy hátrányban. Hanem együtt vagytok hátrányban. Amikor közösen játszotok, látszólag egymásért, de valahogy mindig hiba csúszik a játékba. És vesztésre álltok. És innen szép győzni. De csak úgy lehet, ha mindketten érzitek, hogy szükségetek van egymásra, hogy kell a másik, hogy akarod a másikat. Igen, akkor lehet győzni. De csak együtt. A célért. A győzelemért. Egymásért.

Tündér nem csak a mesében él…Sőt. Nem is ott él. Hanem a valóságban. Bár először talán észre sem veszed, hiszen nincs szárnya és varázspálcája, olyan, mint bárki más. Látszólag. Kora reggel álmosan ébred, munkába siet, végzi a feladatát, bevásárol, otthon mos, főz, takarít. Nem olyan, mint mesebeli társa. Mégis, Tündér. Aki nem szárnyakon röppen, és nem pálcával varázsol. Hanem valami mással. A szívével. Elvarázsol. Teljesen. Mert Ő valóságos Tündér.

Két pici csokikocka. Kicsomagolod őket, és egy kis tálkába teszed. És mivel meleg van, egymás mellett olvadni kezdenek. Olvadnak, olvadnak, míg teljesen felolvadnak. És ekkor már nem lesz két külön csokikocka. Már nem lesz te és én. Már csak MI leszünk. Együtt. Összeolvadva. Eggyé.

Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.

Tél van. Havasak a háztetők, varjak keringve kárognak a házak felett, emberek csúszkálnak a jeges járdán, szürke a kép az ablak keretében. Hideg, rideg, barátságtalan. Tél van. És benne tavasz. Bennem tavasz. Szökkenő szarvassal, csivitelő madarakkal, zöldellő fákkal, napsütéssel… és egy nyíló virággal. A legszebb virággal, ami csak létezik a Földön. A legszebb érzéssel, ami csak létezik a Földön. Veled.

A tökéletes paramétereket. A modell-szépséget. A centire és dekára mért tökéletességet. Ezt nézed, ezt kutatod, ezt méregeted. Bombázót akarsz. Igazi bombázót. Ám rossz helyen keresel. Mert a tökéletes paramétereket nem kívül kell keresned. Hanem belül. A lelkében. De nem is kell keresned. Hiszen meglátod rajta, megérzed benne. Meglátod mosolyában, meghallod nevetésében, megérzed kisugárzásában. És ezek a paraméterek a legfontosabbak. Nem mérhetők centivel, mérleggel, csak lélekkel. De ennél pontosabb mérce nincs. Így mérd. Mert így lesz a Másik igazi bombázó.