Ha van benned egy szeretet, amit valaki kiváltott belőled, ezt másnak nem adhatod, csak neki. Mert csak hozzá illik. Az ő lelkéhez formálódott, az ő lelkének rezdüléseihez alakult, az ő lelkének vágyaihoz igazodott.

Van a híd… Egy pici, romos erdei kőhíd. Talán évek, évtizedek óta nem lépett rá senki. Környékét belepte a gaz, köveit a moha. Már senkinek nem fontos. Ám egy napon két ember érkezik. Felfedezik a kis hidat. Felfedezik maguknak. Letelepednek rá. És ezen a napon a híd életre kél. Mert ezen a napon sokkal fontosabb küldetést tölt be, mint korábban bármikor. Ma nem a patak két partját fogja összekötni, hanem két ember szívét, lelkét. A híd, ha soha többé senki rá sem néz, akkor is fontosabb már, mint sok nagy társa, amelyek folyamok vizén segítik át naponta emberek ezreit. Két ember számára ez a pici, romos híd örökre híd marad.

Van egy mondat… “Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. (…) Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.

Nő és férfi soha nem lehet barátja a másiknak. Annak a bizonyosnak. Mindenki másnak igen, de annak az egynek soha. Sem találkozásuk előtt, sem elválásuk után. Mert őket egy egészen más érzelem köti össze. Amiben esetlen minden baráti közeledés. Ami sokkal, sokkal mélyebb minden más emberi érzésnél, így a barátságnál is. Mélyebb, egyedibb, megismételhetetlen. Ez nagyon hamar kiderül. Két szempár összevillanásából, egy mosolyból, egy rövid beszélgetésből. Hamar eldől. És kettejük között már soha nem lehet baráti érzés.

Mindig van okunk egy ajándékra… Ha más nem, önmagában az, hogy élünk. Élünk és szerethetünk. Hogy mosolyoghatunk. Hogy lehet egy szép történetünk. Hogy lehet múltunk, lehet jövőnk. Hogy egymás szemébe nézhetünk. Hogy adhatunk. Mindent. Akár az egész világot. Hiszen az emberben ott van az egész világ. Benned is. Ha magadat adod – az egész világot adod. Csak ki kell választanod azt, amit ma adni akarsz. A világot. Csomagold be szeretettel, és helyezd el az ajtó elé. És várj. Ajándékod, ha szeretettel adtad, célba ér. És ajándékodnak bármikor örül, aki kapja. Mert mindig van alkalom az ajándékra.

Van egy különös játék… Nő és férfi játssza. Írott szabályai nincsenek. Szabályait egyedül a szívükben lévő érzés, az egymás iránti őszinteség, a tisztelet, a bizalom határozza meg. (…) Nem legyőzni kell a másikat, hanem vele együtt győzni. Győzni, és elnyerni a másikat. És ez nem játék.

Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik. Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő… de mégsem az. Angyal.

A zene, ami egy fehér lapon a laikus számára csupán különféle jelek valamiféle megfoghatatlan, értelmezhetetlen halmazának tűnik. De az értő szem már látja a dallamot, ami lelkében életre kel, amit másokkal megoszt. És ebben a pillanatban a zene már nem csak a hangok meghatározott sorrendjét jelenti. Ettől kezdve a barátod.

Bármi válhat ajándékká. Egy mosoly, egy simogatás, egy ölelés is. De lehet az egy könyv, amiről tudod, hogy a másiknak fontos, és egy könyvjelző, amiről ő is tudja, hogy számodra mennyit jelent. A lényeg, hogy szíved minden melegével adod neki. Így a könyv minden oldala rólad fog szólni, a könyvjelző pedig nem csupán a lapok múlását jelzi, hanem téged idéz. Hiszen valójában nem könyvet, nem könyvjelzőt adsz, hanem a szívedet. És ennél többet nem adhatsz. Mert a szíved te magad vagy.

Van a kávé… A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.

Olykor csak a Kedves hangja a fontos. Csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját. Mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer, és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb. Mert megnyugtat. Hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol. És ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a lelkeddel is.

Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: “szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: “örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.

A hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed.

Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben.

Ha valakit őszintén szeretsz, ha figyelsz rá, ha szívetek együtt dobban, akkor minden megváltozik, minden más. Bár a világ körülötted nem változik, te mégis egészen mást látsz, mást hallasz, mást érzel. Jóval többet, sokkal szebbet. Mert már nem a magad zárt, talán önző világából nézed. Kiléptél onnan, mert valaki hívott. Kiléptél, mert már Ő a fontos. Kiléptél, hogy már érte élj.

Az igazi Nőt a férfi engedi élni. Mert a Nő ugyanúgy ember. És Társ. A férfi társa. Mindenben. Mindent megtehet érte: moshat, főzhet, takaríthat – de nem azért, mert ez a dolga. Hanem szeretetből. Szeretetből, amit a férfi észrevesz, és viszonoz. Talán mos, főz, takarít – vele együtt. Vagy csak egyszerűen nem vár el mindent tőle. Nem teszi szóvá, ha nincs kész időre az ebéd, vagy kicsit gyűrött az ing. Mert nem ez legfontosabb számára. Nem az ebéd, nem a tárgyak, nem a külsőség. Hanem a Társ. A Nő. Az igazi.

Egy mosoly mindent képes megváltoztatni. Egy egész életet. Sőt, kettőt. Két emberét. Azokét, akik egymásra mosolyognak.