Nem csak a madárnak van fészke. A léleknek is. Van egy fészek, ahol a lélek ugyanígy otthon lehet. Ahonnan szárnyra kelhet, és ahová visszatérhet. Ahol figyelmet kap, szeretetet, törődést. És nyugalmat. Egy ölelő érzést. Otthont. Ahol a szárnyaló lélek biztonságban lehet, ahol új erőt kaphat. A további szárnyaláshoz. Igen, van ilyen fészek. Egy szív. Az Ő szíve.

Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.

Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő.

Nem az állapot számít. Mert az állapot csak egy pillanat. Az a fontos, aki az állapot mögött örök. Aki akkor is fontos, ha éppen nyűgös, ha rossz kedve van, ha hisztis. Az állapot elmúlik, de ő marad. Olyannak, amilyen. Ahogyan fontos neked, ahogyan szükséged van rá. Ahogyan szereted.

Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, magadba itatva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipője, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát. Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza. Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.

A gyertyaláng: érzés. Különös érzés. Egy végtelenül kellemes érzés. Az alvó Kedves érzése. Aki itt alszik. Nem, nem melletted, hanem benned. Őt érzed. Halk szuszogását, finom szívverését, angyalian nyugodt arcát, selymes bőrét. Látod Őt a lelkedben, érzed Őt dobogó szívedben, álmait Vele álmodod, érzéseit Vele érzed. Ott lobog benned, ott lobogtok egymásban. Benne vagy, Vele vagy. Benned van, veled van. A megnyugtató, végtelen ölelésben. Itt, a gyertyafényben.

Mit meg nem adnék érted… Neked. Házat, autót, ékszereket, utazásokat, a csillagokat az égről. Mindent, amit szemed megkíván… És valóban. Érted, neked nem ezeket adnám. Csak egy “valamit”. Amit nem a szemed kíván, hanem a szíved. A szívemet. Magamat.

Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.

Ülsz szemben a másikkal, és nem tudod, miről beszél. Nem érted, idegen számodra. Nem tudod megközelíteni. Mert a két lélek nem beszél egymással. Nincsenek összhangban. Mindig a lelkek határozzák meg a kapcsolatot. A test csak a kifejezés eszköze. Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással. És ha ez szemtől szemben igaz, akkor igaznak kell lennie akkor is, ha két ember távol van egymástól. Lelkeik akkor is találkozhatnak, beszélhetnek. Mert ők szabadok.