Ez a te napod. Mindenki téged ünnepel, rokon, barátok, ismerősök köszöntenek, szorongatják a kezed, puszihegyekkel borítanak be, virághalmokkal árasztanak el. És jön a holnap. Kézfogások, puszihegyek, virághalmok nélkül. Én nem csak a mai napra kívánok sok boldogságot. Hanem az összesre.

Az út nem az ajtón túl kezdődik…
Hanem éppen ott, ahol állsz. A lábad alatt. És ha nem lépsz, akkor az ajtóig sem jutsz el. Lehet, hogy kevésnek érzel egy lépést, de ha azt sem teszed meg, sosem látod meg az utat az ajtón túl. És a holnapot sem. Mert a holnap sem “majd” kezdődik, hanem most. Ma. Minden holnap a mában indul, és lehet, hogy kevésnek tűnik a mai tett, de holnap látod az eredményét. A mai “kevés” a holnap “mindene” lesz. Csak indulni kell. A mában. Az ajtó felé.

Van a nyíl… A vadász nyila. A vadászé, aki el akarja ejteni a vadat. Aki azért feszíti meg íját és lövi ki nyilát, hogy megszerezze őt. Magának. Meg akarja ölni. Elejteni. Becserkészi, céloz… és a nyíl surranva hasítja a levegőt és talál célba. És a nyíl és a vad története itt véget ér. Ez a nyíl a véget jelenti a megcélzott számára. De van egy másik nyíl. Egy másik, amely nem a véget, hanem a kezdetet jelenti. Egy nyíl, amely célba vesz, és eltalál. Eltalálja lelkedet. És megöl. De nem téged. Nem a lelkedet. Megöl valamit. Az önzést. Mert attól a pillanattól, amikor ez a nyíl eltalál, már nincs benned önzés. Meglátod a Másikat, akinek kezében ott az íj, és már nem te vagy fontos, hanem Ő. Már neki akarsz adni mindent, ami szép, ami jó, mindent, ami te vagy. Mindent, amivel szebbé teheted számára a világot. Mert ez a nyíl a kezdet nyila volt. A szeretet kezdetéé. Igen, van ilyen nyíl.

Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között… a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet.

A Napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá.

Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot. Mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok. Mert nem lehet. Mert a boldogjátékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű. Csak adni kell. A szívünket. Egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy karácsonnyá. Játssz velem.

Te is hangszer vagy, hegedű. Nem mindegy hát, hogy milyen kéz fogja le lelked húrjait. Ki az, aki a legcsodálatosabb, szívbemarkoló dallamokat tudja elővarázsolni belőle, és ki az, aki csak erőltetett, fülsértő lármát csap vele. Mert minden hangszernek megvan a maga zenésze, és minden léleknek megvan a maga zenésze.

A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te szomorkodsz, te aggódsz vele.