Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy “ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.

Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. „Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!” mondotta. Mindketten következetesek maradtunk: atyám a „sohá”-hoz, én pedig a „csak azért is”-hez.

Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt.

A művészek mindig azt hiszik, hogy jelentősen bele tudnak szólni a dolgokba, de lassan rájöttem, hogy semmi közöm semmihez. Imádkozhatsz bárkinek bármiről, egyik fülén be, másikon ki.

Nem tudok költői módon írni – nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához – nem vagyok festő. Még arcjátékkal és mozdulattal sem tudom gondolataimat kifejezni – nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján – mert muzsikus vagyok.