A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi, mire használható és mit lehet rajta vásárolni.

Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.

Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést. Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek.

Ahhoz, hogy lekössük a közönség érdeklődését, valamiféle bájnak, vonzásnak kell lennie. Érdekes történetnek érdekes emberekről, és végül el kell érnie a csúcspontra, ahol valami eldől.