A művészetek tanulmányozása, akárcsak a régi szerzőké, bizonyos tartást kölcsönöz a számunkra, kielégülést eredményez bennünk magunkban; nagy témákkal és nagy érzeményekkel töltvén meg bensőnket, úrrá lesz minden vágyon, amelyek kifelé törekednek, ápol viszont minden méltó igényt a csöndes kebelben; és miként festők, szobrászok, építészek, úgy jár a műkedvelő is: magányosan dolgozik olyan élvezetekért, amelyeket másokkal megosztania eszébe sem jut.

Ami fontos: ne maradj “a vonalon belül”! Ellenkezőleg! Lépj ki! A macska fekete szőre túllóg a vonalon? Az a jó! Attól lesz: szőr! (Ahogy a művészet a szabadságtól lesz művészet…)

Egy jó történet olyan, mint egy különálló kis világ, a könyv meg a film pedig lehetővé teszi, hogy akkor léphessünk be az ajtaján, amikor csak kedvünk tartja. Ha egyszer átéltük, már soha, senki nem veheti el tőlünk.

Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.

Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet – vagyis az evolúció – páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi, mire használható és mit lehet rajta vásárolni.

Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.

Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést. Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek.

Ahhoz, hogy lekössük a közönség érdeklődését, valamiféle bájnak, vonzásnak kell lennie. Érdekes történetnek érdekes emberekről, és végül el kell érnie a csúcspontra, ahol valami eldől.

A művészember élete sohasem kerülhet csendes kikötőbe. Az nem is lenne jó. A motor állandóan jár, a vágyak tovább is gyötörnek. A sima tükör a felületen: megtévesztő.

Egy művésznek kötelessége megerősíteni annak a társadalomnak az értékeit, amelyben él; vagy pedig tagadnia kell azokat.

Rajzolás közben boldog vagyok, igazából egyedül csak olyankor vagyok boldog, és amikor megnyerek egy rajzversenyt, akkor meg aztán végtelennek érzem a világot, és az jut eszembe, hogy bármit elérhetek, akár a csillagokat is.