A nagy zsenik élete többnyire szomorú, kevés valódi elismeréssel, ez pedig nem ösztönzi a jövő nemzedékeit arra, hogy hasonló sorsot vállaljanak. Nem csoda hát, hogy oly sok tehetség nem jut el odáig, hogy felragyogjon a művészet egén.
Úgy tűnik, hogy a tudomány vagy a művészetek területén elért sikerhez, kell egy kis autizmus.
Ami engem illet, utálom a trükkös hatásokat, mint a kandalló belsejéből az egyik széndarab nézőpontjából való fotografálást, vagy azt, ha a felvevőgép végighalad a színésszel a szálloda hallján, mintha az operatőr kerékpáron testőrködne mellette; szememben ezek a fogások túl egyszerűek és túl átlátszók. Ha a néző már tudja, milyen környezetben játszódik a jelenet, zavarja a hátteret elkenő, a színész helyváltoztatását követő kameramozgás. Az ilyen fontoskodó fogás lelassítja a cselekményt, unalmas és visszatetsző; tévedés azzal a fárasztó szóval azonosítani, hogy „művészet”.
Újságírók gyakran kérdezték tőlem, hogyan találom ki a filmötleteimet; mindmáig képtelen vagyok kielégítő választ adni erre a kérdésre. Sok év alatt arra a megállapításra jutottam, hogy ötletet az ötletre irányuló erős vágyakozás szül; az állandó akarás révén az agy figyelőtoronnyá válik, mely szakadatlanul kutatja a képzeletet megmozgató eseményeket – zene vagy naplemente is indítéka lehet az ötletnek. Azt mondanám, válassz ki olyan ötletet, amely felkelti ez érdeklődésedet, dolgozd ki és bonyolítsd; ha megakadsz a kidolgozásban, vesd el, és keress más témát. A sok közül való kiválasztás az egyetlen eredményes eljárás. Hogyan születik az ötlet? Az őrületig fokozódó állhatatosság révén. Csak az a képesség kell hozzá, hogy hosszan elszenvedjük a szorongást, és megőrizzük lelkesedésünket. Az egyik embernek talán könnyebben megy ez, mint a másiknak, de ebben tulajdonképpen kételkedem.











