Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, amelyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangú háziúr, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis írt róla Az aranyemberben.
A Balaton fölséges és csinos, megdöbbentő és altató, a Balaton még háborgásában is megnyugodt, szent víz. S hány olyan tanár és másfajta ember van, aki ötvenéves korában se láthatta meg a Balatont és a maga boldogabb lelkét.
Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.
Az szabadság, hogy két hét Balatonért gürizel 365 mínusz tizennégy napon át?
Jól tudjuk, a Balatonban sajnos nincsen tonhal. Azt mondják, csak ez a gond a híres Balatonnal. Hej, pedig ha volna benne balatoni tonhal, minden ember úgy becézné Kedves Balatonhal!
A hold már kétarasznyira volt a somogyi partok felett, és aranyos utat rakott majd az ablakig a Balaton jegén.
A tenger a végtelen szabadság, a vágy, serkentője annak, hogy az ember rövid életében valami egészen nagyot, valami halhatatlant cselekedjék. A Balaton lágy. A Balaton ölelés. A Balaton a gyerekkor. A Balaton ringatózó vizén hanyatt kell feküdni, nézni a felhőket és álmodozni. A Balatonban belenyugszunk, hogy halandók vagyunk, hogy az élet rövid, de sok-sok öröm rejlik benne.
Örült neki, hogyne örült volna. Kinéz az ablakon, és nem földet, kertet, utcát lát, hanem Balatont, és a Balatonon az eget is.
Úgy szeretlek, mint a nap a tengert, mint az ég felhője a szép Balatont.
