Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok.

A valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény – bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.

Szenvedély. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.

Volt már, hogy széttártad a karod, és csak pörögtél, pörögtél nagyon sebesen? Hát, olyan a szerelem: zakatol a szíved, és fejtetőre áll a világ, de ha nem vigyázol, ha nem szegezed a tekinteted egy nyugodt pontra, könnyen elszédülsz, tudod, és akkor nem látod, mi történik körülötted az emberekkel, és azt sem, hogy mindjárt elesel.

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Talán a szerelem egy döntés, az, hogy adunk egy esélyt valakinek, és nem rágódunk azon, hogy ad-e valamit cserébe, vagy bántani fog-e, vagy ő-e az igazi. Talán a szerelem nem csupán megesik velünk, talán a szerelmet is választani kell.

Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.