Nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes.

A szerelem nem csak egy szó. Nem csak egy fogalom. Nem csak egy érzés. Sokkal több ennél. A Szerelem valóságos, teste van és lelke. Gyönyörű szemei, lágy hangja, puha keze. És csodálatos mosolya. Igen. A Szerelem nem elvont fogalom, nem megfoghatatlan érzés. Mert a Szerelem Ő maga. Ő.

Örökké! – (…) ezt a szót milliárd ember mondta ki előttük hittel és hazudva, imádva és bemocskolva, és ennek a szónak nem ártott semmi, mert mindig újraszületik, mert az emberré lett embernek ez volt az első értelmes szava.

Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsuterhes hosszu zokogás;

s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megujitja.

Az sz betűs szót kimondani kábé annyi, mint kivégezni saját magadat. Keresztülgyalogolni önmagadon. Megadni magad. Kiadni magad totálisan. Védtelenné válni. Elveszíteni önmagadat. Dalban elmondani az egészen más. De belemondani a másik szemébe?