Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!

Kiválasztottnak lenni olyan, mintha szerelmes lennél. Senki sem tudja megmondani rólad, csak te tudod. Az egész lényed, tetőtől talpig.

Nem gondolni rád
Én már nem bírok tovább
Tőlem hiába tiltanád
Tested selymes ritmusát
Én már megtanultam rég
Van, aki csak távolabbról szép
De tőlem senki meg nem véd
Belőled ennyi nem elég.

Egy asszonynak sem kívánom, hogy harmadévente lássa azt, akit szeret, s akkor is bujkálva, törvény és egyház átka elől! De minden asszonynak kívánom, érezze azt a szerelmet, amit csak az érezhet, aki így harmadévente láthatja azt, akit szeret.

A tehetség és a képesség az ember életében csupán egy olyan lehetőség, mint a párkapcsolatban a szerelem. Egy jó alap, de hogy sikerül-e kibontakoztatni, felvirágoztatni és életben tartani, az a mi felelősségünk egymással szemben is.

A szerelem olyan, mint egy gyönyörű virág, amit talán nem érinthetek, de aminek az illata a kertet mindenképpen az öröm helyévé varázsolja.

Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz?