Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz cigarettától sem dohányos. A rászokás folyamata a döntő. S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni. Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé, és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk. Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk.

Az ember akkor tesz legtöbbet jövőjéért, ha nem is gondol rá – ha úgy éli meg a jelen pillanatot, hogy az az Egész! Ezekből a teljes odaadással megoldott jelen percekből áll majd össze a jövendőd – szinte önmagától. Ha előre sandítasz, figyelmedet s erődet ellopod a jelentől: gondatlanul vetsz, és ezért aratásod is szánalmas lesz.

Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.

Nincs hazugabb szó, mint az “elfogadás”! Egy kertet sem “fogadok el” ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert “fölfelé” látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét.

Összetartozik-e két ember?
Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt – hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Ha az utóbbi: azonnal válni kell.
Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.
Minden út “erkölcsös”, amelyik fölfelé vezet.
S “erkölcstelen”, ha a mélységbe visz.

Nem elég tisztának lenni. Nem elég ártatlannak lenni. A mai világban öntudatra és erőre van szükségünk, hogy ne zuhanjunk a zuhanókkal, és veszítsük el lelkünket egy aljas világban.

Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte… Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem – ha elmentem, nem bánta. – “Szervusz!” – mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: – “Szervuuuusz!” Ez a kissé éneklős, hosszú “ú” teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.