A gyengeség nem természete a lelkednek, hanem szerzett tulajdonsága. Negatív érzések, gondolatok és lustaság eredménye. Amikor “elhagyod magad”. Igazi természeted isteni és erős. Erre akkor döbbensz rá, amikor “erőt veszel magadon”.

Mindenkinek az életében lehet egy olyan ingatag pillanata, amikor az ember erősebb lesz benne, mint az üzletember.

A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát – a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás.

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen – hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban. Ott, utólag, amikor már vége a sztorinak, jövünk rá, hogy Ő volt AZ! Amikor hiányzik, amikor a hétköznapi unalomból és dulakodásból átlép a történetünk az Örök Fénybe, jövünk rá, kit vesztettünk.

A szélirányon nem tudsz változtatni, a hullámokon sem, csak a vitorláidat igazítsd jól, és hamarosan hazaérsz a kikötődbe.

Ha padlóra kerülsz, ha testileg-lelkileg a mélybe zuhansz, próbálj meg magadtól fölemelkedni. S előbb-utóbb azt tapasztalod majd, hogy a magasból húznak.

A segítők mindig készen állnak. Emberek, angyalok, látható és láthatatlan lények egész serege. De addig nem indulhatnak a segítségedre, míg te – önmagadtól – a föltápászkodás és fölemelkedés nagy erőfeszítéseit nem teszed meg.