Hogy ki a legjobb barátod, onnan ismered fel, hogy váratlanul fölhív telefonon, akár késő este is, és ezt kérdi: „Mi bajod van?” Megérezte. Ő egyedül.
Az élet: hasra esés…! És fenékre huppanás…! Bizony, gyerekek…! Bohócok vagyunk, mind…! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!… és aztán a felszabadulás, a derű, a nevetés.
A nevetés Isten anyanyelve. Tanuld meg ezt a nyelvet, és taníts meg rá mindenkit!
Nem akkor vagy alázatos, ha térdre hullsz és megalázkodsz, hanem akkor, ha bátran kiállsz a rád bízott ügyért.
A legforróbb pokol olyan családokban van, ahol szeretik egymást.
Egy családot ismeretlen sorserők terelnek össze. De a barátokat csakis a vonzás és választás szabadsága.
Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez valami olyan sejtelem, mintha egy helyről jöttünk volna, s ezért a barátom számomra világon a legismerősebb ember.
Érzem, hogy szeretlek! Te nem érzed? Lehet, hogy csak én érzem, és te nem érzed, hogy igenis szeretlek? Én belegebedek, a szívem hevesebben ver, s te kíméletlenül faggatsz? Hát van őszintébb jele a szeretetnek, mint hogy valaki érzi, hogy szeret?!
Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.
A hit a nem látható dolgok valósága. Nincs még itt, de megteremtem, mert akarom! Amiben hiszek, megvalósul, mert megvalósítom!
A kimondott szóval a probléma fele már meg van oldva, mert láthatóvá válik, valóvá lesz. Most már tehetsz is valamit, végre!
A gyengeség nem természete a lelkednek, hanem szerzett tulajdonsága. Negatív érzések, gondolatok és lustaság eredménye. Amikor „elhagyod magad”. Igazi természeted isteni és erős. Erre akkor döbbensz rá, amikor „erőt veszel magadon”.
Mindenkinek az életében lehet egy olyan ingatag pillanata, amikor az ember erősebb lesz benne, mint az üzletember.
A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát – a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás.
A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen – hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.
Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban. Ott, utólag, amikor már vége a sztorinak, jövünk rá, hogy Ő volt AZ! Amikor hiányzik, amikor a hétköznapi unalomból és dulakodásból átlép a történetünk az Örök Fénybe, jövünk rá, kit vesztettünk.
A szélirányon nem tudsz változtatni, a hullámokon sem, csak a vitorláidat igazítsd jól, és hamarosan hazaérsz a kikötődbe.
Ha padlóra kerülsz, ha testileg-lelkileg a mélybe zuhansz, próbálj meg magadtól fölemelkedni. S előbb-utóbb azt tapasztalod majd, hogy a magasból húznak.
