Ne írjanak túl hosszú bakancslistát, mert (…) nem érnének a végére. De ez ne vegye el a kedvüket, hanem éppen ellenkezőleg: koncentráljanak arra a kevés, de fontos pontra!

Gyakran előfordul, hogy megállsz, mondván: belefáradtam már a hegymászásba, és soha nem érem el azt a csúcsot. Pedig már csak két lépésre vagy a céltól.

A tudós ember nem az azonnali eredményeket tűzi ki célul. Nem várja azt, hogy az ötletei azonnal megvalósuljanak. A munkája olyan, mint az ültetőé, aki a jövőnek teremt. Az a feladata, hogy lefektesse az alapokat és kijelölje az utat.

A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény – hogy megkapjuk-e, amit akarunk – határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.

Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.

A célodnak olyan fontosnak kell lennie számodra, hogy egyszerűen ne tudj megfeledkezni róla, és a megvalósulás iránti vágyadnak annyira erősnek kell lennie, hogy képtelen légy elengedni a gondolatát, míg az testet nem ölt.

Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.