Az éjbe fut a vonatunk. Ebbe a sűrű, sötét éjszakába, ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában – neve is van: Budapest.

A pestiek elég gőgösek azt hinni, hogy nekik nemcsak a csillag ragyog másképpen, mint a vidékinek, hanem még a karbol is másképpen szaglik. (…) Ez mind igaz. Hanem azért mégis igaz az is, hogy “Budapesten mindent jobban tudnak”. És ezért nem szabad haragudni, ezért nem kell orrolni, ezt nem kell gőgnek venni, s ezt nem kell kicsúfolni. Hanem ezért inkább hálát illik adni annak a rendje és módja szerint, mert megköszönni és megbecsülni való dolog az, ha egy országnak olyan a közepe, hogy nem csupáncsak a helyénél, az iderakott hivataloknál s a nagyságánál fogva metropolis, hanem a szellemi felsőbbségénél fogva is, amellyel mintegy neveli, magához emeli fel és szakadatlan haladásra kényszeríti a vidéket is.

Budapesten nagyjából ugyanolyan az élet, mint máshol a bolygón, természetesen azért lehetnek komolyabb eltérések, de a világ nagy része és benne az emberek élethelyzete meglepően hasonlít egymásra.

Budapest gránátalma. Gránát, mert hétvégente robban, alma, mert sötétbordós piros hangulatú, és egy szimpla almaságában is egzotikus gyümölcs.

Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan. Ha csak kimegyünk az utcára, már egy csomó stresszhelyzet ér. Problémát jelent eljutni A-ból B-be, és akkor ez csak az életnek egy kis szegmense.

Budapest nem igazi világváros, csak amolyan “majdnem világváros”, ami minden korszakában maximum utánozza az aktuális nemzetközi urbanisztikai és építészeti trendeket, de semmi esetre sem diktálja azokat.

Budapest csak a vidékről két napra felruccanó látogatók számára tűnik metropolisnak. Valójában ez egy nagy falu, ahol két ember útjai előbb-utóbb keresztezik egymást – általában akkor, amikor egyikük sem számít rá.

Budapest jócskán túl van a hőskorán, amikor falai közül a polgári életforma könnyed biztonsága, hangulata áradt. Megihlette például Molnár Ferencet, Krúdyt, de azok más idők voltak. Kihalt az a polgárság, ami Budapestet jelentette, amint kilépek az utcára, idegenség vesz körül. Ez már a beköltözöttek Budapestje, azoké, akik itt laknak, de már nem érzik magukénak a várost.

Valahol olvastam, hogy Budapestet leginkább egy hatvanas dívához lehetne hasonlítani, egy olyan nőhöz, aki egyszer ünnepelt szépség volt, de erős fényben már jól látszanak a ráncai. Éjjel azonban újra felveszi a csillogó ruháit, és tündököl. New York sem fiatal már, de eltakarja a ráncait, éjjel-nappal vibrál, és mindig újat mutat magából.

Szép-e Budapest? Hát hogyan is lehet kérdezni? Persze, hogy szép. Csakhogy csupán… távolról. Közelről nézve, jól megtekintve, teremtőm! A fekvése, hegyei, völgyei alakulása, a széles Duna, a pesti háztenger, azon túl a távolba nyúló mérhetetlen síkság megkapók, elbájolók. De ne nézzünk meg semmit apróra. Mert akkor látni fogjuk, hogy hegyei jórészt kopárok, völgyei víztelenek, a háztenger valójában csupa tégla- és vakolattenger, kert, park, lomb nélkül, s a végtelen síkság épp oly végtelenül egyhangú, kietlen, fátlan pusztaság, mint egy kanzaszi nagy farm.