A boldogság titkát nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.

A belső látás fontosabb az éles szemnél. Ha saját derűnk vezérel át könnyű léptekkel az életen – nos, ez az igazi boldogság.

Sokan maguk mondanak le a lelki értelemben vett függetlenségről. Önszántukból felejtettek el boldogok lenni. Azt hisszük, vannak magasztos céljaink és fontos értékeink, miközben gyakran az egész életünk egy hajsza. A többet, a nagyobbat és a szebbet kergetjük. Keressük a boldogságot, s nem vesszük észre, hogy ott van az orrunk előtt, csak épp vastagon elfedik az újabb és újabb vágyak. Mindig csak dobbantunk a pallón, ahelyett, hogy végre megérkeznénk.

A vágyakkal alapvetően nincs gond, csak ha a boldogságodat ezek beteljesülésétől teszed függővé, mert akkor önsorsrontóvá válnak.

Sok embernek téves elképzelése van arról, mi is az igazi boldogság. Ezt nem önelégültséggel érhetjük el, hanem valamely érdemes cél iránti hűségünkkel.

Az ember már-már elhitte, hogy egy újfajta gyermekei készülődnek az emberiség megváltására, virág koszorúzta fejjel, mosolygó ajakkal, minden földi hamisságtól megváltott szívvel, melynek kamráiban méz kering az ecet és a só helyén. Már-már elhitte, hogy boldogok.

Amikor a tested minden sejtje annyira jelen van, hogy élettől vibrálónak érzed őket, és amikor az élet minden pillanatában megéled a Lét örömét, akkor mondhatod el, hogy megszabadultál az időtől.

A felnőttek megbetegszenek, mert dohányoznak, rosszul táplálkoznak, vagy túl sokat dolgoznak, otthon meg csak veszekszenek. Egyszóval már nem boldogok, és olyankor rájuk törnek a betegségek, és akkor már mondhatják, hogy azért boldogtalanok, mert betegek.