Más vagyok, mint a Real Madrid legutóbbi vezetőedzői. Ha rosszul mennek itt a dolgok, és el kell hagynom a klubot, akkor is lesz következő csapatom. És nem a Gavára vagy a Palmeirasra gondolok. A világ valamelyik nagy csapata várna rám.

Ha inkább a könnyebb munkát választottam volna, maradtam volna Portóban, ahol gyönyörű kék a székem, ott a Bajnokok Ligája-trófea, majd Isten jön, utána pedig én.

A rajtam lévő nyomás olyan nekem, mint a madárinfluenza. Ez egyáltalán nem vicces, és jobban félek tőle, mint magától a futballtól.

Az edzések során mindig úgy kértem a labdát, hogy le kelljen kezelnem azt. Nem szerettem a hajszálpontos passzokat. Nyomás alá akartam helyezni magam, sokat gyakoroltam az ötösön belül is. Tudtam, hogy mindezt már senki sem várja el egy középpályástól, éppen ezért izgatott.

Már fiatalkoromban elhatároztam, hogy nem leszek olyan középpályás, aki középen ténfereg, és bár hatással van a játékra, de nem ér el gólt.

Már egészen kicsi gyerekkorom óta tudtam, hogy többet kell edzenem a többieknél ahhoz, hogy formába kerüljek. Rengeteget futottam, mivel szerettem volna az egész pályát átszelő középpályássá válni. Emiatt egyszer vagy kétszer egy héten a két tizenhatos között sprinteltem. Nyolcszor-tízszer futottam egy szériában, hogy imitáljam a mérkőzéseket.

Nem bántam meg, hogy Realhoz igazoltam. Soha semmit nem bántam meg az életem és a pályafutásom során.

A mai játékosok már csak rüszttel tudnak rúgni. Én képes voltam belsővel, rüszttel, és mindkét lábfejem külső részével is bánni a labdával. Más szavakkal élve, hatszor jobb játékos voltam, mint a maiak.

Nem vagyok vallásos. Spanyolországban mind a 22 játékos keresztet vet, mielőtt fellép a pályára. Ha ez működne, az összes meccsnek döntetlennel kellene végződnie.